Ferdinando I., 'Don Ferrante' di Napoli

Is your surname d'Aragona?

Research the d'Aragona family

Ferdinando I., 'Don Ferrante' di Napoli's Geni Profile

Records for Ferdinand I d'Aragona

9,405 Records

Share your family tree and photos with the people you know and love

  • Build your family tree online
  • Share photos and videos
  • Smart Matching™ technology
  • Free!

About Ferdinando I., 'Don Ferrante' di Napoli


Ferdinand I of Naples

From Wikipedia, the free encyclopedia

Ferdinand I (June 2, 1423 – January 25, 1494), also called Don Ferrante, was the King of Naples from 1458 to 1494. He was the natural son of Alfonso V of Aragon by Giraldona Carlino.


In order to arrange a good future for Ferdinand, King Alfonso had him married in 1444 to a feudal heiress, Isabella of Taranto, who besides being the elder daughter of Tristan di Chiaramonte (Tristan de Clermont-Lodeve), Count of Copertino, and Catherine of Baux Orsini, was the niece and heiress presumptive of childless prince Giovanni Antonio del Balzo Orsini of Taranto. She was a granddaughter of Queen Mary of Enghien (mother of Giovanni and Catherine), who had been Queen Consort of Naples (Queen of Jerusalem and Sicily) in 1406-14.

Ferrante's wife was the heiress presumptive of remarkable feudal possessions in Southern Italy.

He used the title King of Naples and Jerusalem (Ferdinand I of Naples). In accordance with his father's will, Ferdinand succeeded Alfonso on the throne of Naples in 1458, when he was 35 years old, but Pope Calixtus III declared the line of Aragon extinct and the kingdom a fief of the church. But although he died before he could make good his claim (August 1458), and the new Pope Pius II recognized Ferdinand, John of Anjou, profiting by the discontent of the Neapolitan barons, decided to try to regain the throne of his ancestors that was lost by his father René, and invaded Naples.

Ferdinand was severely defeated by the Angevins and the rebels at Sarno in July 1460, but with the help of Alessandro Sforza and of the Albanian chief, Skanderbeg, who came to the aid of the prince whose father had aided him, he triumphed over his enemies, and by 1464 had re-established his authority in the kingdom. In that situation the intervention of the people of Cava de' Tirreni, a city close to Sarno, was fundamental: in fact Cavesi, led by the captains Giosuè and Marino Longo, armed themselves with breathless haste at best, with forks, other improvised items and weapons, and attacked Angevins who, astonished by the event and unable to assess the entity of the attack, were forced to pull back, giving the possibility to King Ferdinand of Aragon to create an escape route to Naples. In 1478 he allied himself with Pope Sixtus IV against Lorenzo de 'Medici, but the latter journeyed alone to Naples where he succeeded in negotiating an honourable peace with Ferdinand.

The original intent of making Taranto as his and his heirs' main principality was not any longer current, but still it was a strengthening of Ferrante's resources and position that his wife in 1463 succeeded her uncle Giovanni Antonio del Balzo Orsini as possessor of the rich Taranto, Lecce and other fiefs in Apulia. Isabella became also the holder of Brienne rights to the Kingdom of Jerusalem.

After Isabella's death in 1465, Ferrante married secondly Joanna of Aragon, Queen consort of Naples, his own first cousin, in 1476.

In 1480, forces of the Ottoman Empire under orders of Mehmed II captured Otranto, and massacred the majority of the inhabitants, but in the following year it was retaken by Ferdinand's son Alphonso, duke of Calabria. In 1482, abandoning his traditional position of paladin of the Papal States, he fought alongisde Ferrara and Milan against the alliance of Sixtus IV and the Republic of Venice (see War of Ferrara).

Ferdinand's oppressive government led in 1485 to an attempt at revolt on the part of the nobles, led by Francesca Coppola and Antonello Sanseverino and supported by Pope Innocent VIII; the rising having been crushed, many of the nobles, notwithstanding Ferdinand's promise of a general amnesty, were afterwards treacherously murdered at his express command.

In December 1491 Ferdinand was visited by a group of pilgrims on their return from the Holy Land. This group was led by William I, Landgrave of Hesse. On December 13th the nobles of this group were invested with the Order of the Griffin by the king and his wife.[citation needed]

Encouraged by Ludovico Sforza of Milan, in 1493 King Charles VIII of France was preparing to invade Italy for the conquest of Naples and starting the Italian Wars, and Ferdinand realized that this was a greater danger than any he had yet faced. With almost prophetic instinct he warned the Italian princes of the calamities in store for them, but his negotiations with Pope Alexander VI and Ludovico Sforza failed.

He died on January 25, 1494, worn out with anxiety; he was succeeded by his son, Alfonso, Duke of Calabria, who was soon deposed by the invasion of King Charles which his father had so feared. The cause of his death was determined, in 2006, to have been colorectal cancer, by examination of his mummy.

[edit]Ferdinand's reputation

According to the Encyclopedia Britannica Eleventh Edition, "Ferdinand was gifted with great courage and real political ability, but his method of government was vicious and disastrous. His financial administration was based on oppressive and dishonest monopolies, and he was mercilessly severe and utterly treacherous towards his enemies."

As further testimony to the latter, one historian described his recreational activities as follows: "Besides hunting, which he practiced regardless of all rights of property, his pleasures were of two kinds: he liked to have his opponents near him, either alive in well-guarded prisons, or dead and embalmed, dressed in the costume which they wore in their lifetime."[1] Fearing no one, he would take great pleasure in conducting his guests on a tour of his prized "museum of mummies".

[edit]Marriages and children

Ferdinand married twice.

First to Isabel de Claremont in 1444. Isabel was daughter to Tristan, Count di Copertino and Caterina Orsini. She died in 1465. They had six children:

Alphonso II of Naples (November 4, 1448 – December 18, 1495).

Leonora of Naples (June 22, 1450 – October 11, 1493). She was consort to Ercole I d'Este, Duke of Ferrara and mother to Isabella d'Este and Beatrice d'Este. The later daughter was consort to Ludovico Sforza.

Frederick IV of Naples (April 19, 1452 – November 9, 1504).

Giovanni of Naples (June 25, 1456 – October 17, 1485). Later Archbishop of Taranto and then Cardinal.

Beatrice of Naples (September 14/November 16, 1457 – September 23, 1508). She was Queen consort to Matthias Corvinus of Hungary and later to Vladislaus II of Bohemia and Hungary.

Francesco of Naples, Duke of Sant Angelo (December 16, 1461 – October 26, 1486).

Second to Joanna of Aragon (1454 – January 9, 1517). She was born to John II of Aragon and Juana Enríquez. They were married on September 14, 1476. They had two children:

Giovanna of Naples (1478 – August 27, 1518). Queen consort to her nephew Ferdinand II of Naples, who was actually her elder.

Carlo of Naples (1480–1486).

Ferdinand also had a number of illegitimate children:

By his mistress Diana Guardato.

Ferdinand d' Aragona, Duke di Montalto.

Maria d'Aragona. Later consort to Antonio Todeschini Piccolomini, Duke of Amalfi, a nephew of Pope Pius II and brother of Pope Pius III.

Giovanna d' Aragona. Later consort to Leonardo della Rovere, Duke of Arce and Sora, a nephew of Pope Sixtus IV and brother of Pope Julius II.

By his mistress Eulalia Ravignano.

Maria d'Aragona. Later wife to Gian Giordano Orsini.

By his mistress Giovanna Caracciola.

Ferdinand d'Aragona, Count of Arsena.

Arrigo d'Aragona, Marquess of Gerace

Cesare d'Aragona, Marquess of Santa Agata.

Leonor d'Aragona.

Lucrezia d'Aragona, daughter of either Giovanna Caracciola or Eulalia Ravignano. She was consort to Onorata III, Prince of Altamura.

This article incorporates text from the Encyclopædia Britannica Eleventh Edition, a publication now in the public domain.


^ Jacob Burkhardt,The Civilization of the Renaissance in Italy, 1.5 - The Greater Dynasties


Ferdinand I. (Neapel)

aus Wikipedia, der freien Enzyklopädie

Wechseln zu: Navigation, Suche

Ferdinand I. (Neapel)

Ferdinand I. bzw. Ferrante (* 2. Juni 1423; † 25. Januar 1494 in Genua) war von 1458 bis 1494 König von Neapel.



   * 1 Leben
   * 2 Nachkommen
   * 3 Literatur
   * 4 Weblinks

Leben [Bearbeiten]

Ferdinand I. wurde als unehelicher Sohn Alfons’ V. von Aragón geboren, der sich, von der Königin Johanna II. adoptiert, 1421 des Throns von Neapel bemächtigt hatte. Die Quellen sind sich über Ferdinands Mutter nicht einig, einige nennen Dona Margarita de Ixar, eine Hofdame von Alfons Frau, Königin Maria von Kastilien, die diese angeblich nach der Geburt ermorden ließ, andere Quellen nennen eine Vilardona Carlina. Alfonso ließ seinen Sohn 1438 nach Neapel bringen, und erreichte 1440 die Anerkennung Ferdinands als ehelich geborenen Sohn durch Papst Eugen IV. Ferdinand wurde 1443 zum Prinzen von Kalabrien und Thronfolger in Neapel erklärt und vom Papst als solcher bestätigt.

Seit 1445 mit Isabella von Clermont, der Tochter des Grafen Tristan von Capertino, vermählt, besetzte er nach dem Tod seines Vaters 1458 Neapel. Papst Kalixt III., der die Legitimation durch Eugen nicht anerkannte, verweigerte die Belehnung des unehelich Geborenen, starb aber im gleichen Jahr. Die Belehnung erfolgte dann durch Kalixts Nachfolger Pius II. Dennoch hatte er mehrere Jahre gegen den Prätendenten, den Sohn Herzog Johanns von Kalabrien, Renés von Anjou, zu kämpfen. Mit der Unterstützung des Mailänders Francesco Sforza gelang es ihm, die Vertreter des Hauses Anjou zu vertreiben; zum Dank für die Unterstützung belehnte Ferdinand dessen Sohn Sforza Maria mit dem neapolitanischen Herzogtum Bari.

1465 gelangte er dann in den Besitz des Reichs, und festigte seine Macht durch Vermählung seiner Tochter mit dem Neffen des Papstes Sixtus IV., Leonardo della Rovere, und Vermählung seines Sohns Alfons mit der Tochter des Herzogs von Mailand, Ippolita Maria Sforza.

Ferdinand war ein staatskluger und energischer Fürst, der die Königsmacht besonders durch Schwächung des Adels stärkte und selbst dem Papst gegenüber seine Selbständigkeit wahrte. Auch für die materiellen Interessen (namentlich die Seidenzucht) sorgte er sehr eifrig, ebenso für die Wissenschaften, besonders die Jurisprudenz.

Kurz vor dem Tode Ferdinands I. verband sich Herzog Ludovico Sforza von Mailand, aufgereizt von ihm feindlich gesinnten Adel, mit Karl VIII. von Frankreich zur Geltendmachung der Rechte des Hauses Anjou auf den neapolitanischen Thron.

Während seiner Bemühungen, dieses Bündnis wieder zu lösen, starb Ferdinand am 25. Januar 1494 in Genua.

Sein Hof war ein Zentrum des Humanismus und der Renaissance.

Nachkommen [Bearbeiten]

Mit seiner ersten Frau Isabella von Claremont hatte Ferdinand folgende Kinder:

   * Alfons II. von Neapel (* 4. November 1448; † 18. Dezember 1495)
   * Eleonora von Aragón (* 22. Juni 1450; † 11. Oktober 1493) ∞ Ercole I. d’Este, Herzog von Ferrara
   * Friedrich IV. von Neapel (* 19. April 1452; † 9. November 1504)
   * Johannes von Neapel (* 25. Juni 1456; † 17. Oktober 1485), Erzbischof von Tarent und später Kardinal
   * Beatrix von Aragón, (* 14. September oder 16. November 1457; † 23. September 1508)
  1. ∞ Matthias Corvinus, König von Ungarn, Gegenkönig von Böhmen
  2. ∞ Vladislav II., König von Böhmen und Ungarn
   * Franz von Neapel (* 16. Dezember 1461; † 26. Oktober 1486), Herzog von Sant Angelo

1465 starb Isabella; Ferdinand heiratete seine Cousine Johanna von Aragón (* 1454;† 19. Januar 1517), Tochter von Johann II., König von Aragón. Mit ihr hatte er zwei Kinder:

   * Johanna von Neapel (* 1478; † 27. August 1518) ∞ ihrem Neffen Ferdinand II. von Neapel
   * Karl von Neapel (* 1480)

Mit seiner Mätresse Diana Guardato hatte er drei Kinder:

   * Ferdinand d’Aragona, Herzog von Cajazzo
   * Maria d’Aragona ∞ Antonio Todeschini Piccolomini d’Aragona, Neffe von Pius II. und Bruder von Pius III.
   * Giovanna d’Aragona ∞ Leonardo della Rovere, Neffe von Sixtus IV. und Bruder von Julius II.

Mit seiner Mätresse Eulalia Ravignano hatte er eine Tochter:

   * Maria d’Aragona ∞ Gian Giordano Orsini

Mit seiner Mätresse Giovanna Caracciola hatte er vier Kinder:

   * Ferdinand d’Aragona († 1549), Herzog von Montalto
   * Arrigo d’Aragona
   * Cesare d’Aragona
   * Leonor d’Aragona

Zudem hatte Ferdinand noch eine Tochter:

   * Lucrezia d’Aragona, von Giovanna Caracciola oder Eulalia Ravignano ∞ Onorata III. Gaetani d’Aragona

Literatur [Bearbeiten]

   * Hermann Hefele: Alfonso I. – Ferrante I. von Neapel. Schriften von Antonio Beccadelli, Tristano Caracciolo, Camillo Porzio. Diederichs, Jena 1912. 

Weblinks [Bearbeiten]

   * genealogie-mittelalter.de


Alfons I.

König von Neapel

1458–1494 Nachfolger

Alfons II.

iese Seite wurde zuletzt am 18. April 2010 um 04:57 Uhr geändert.

V. Alfonz aragón és nápolyi királynak Giraldona Carlino úrnővel folytatott házasságon kívüli viszonyából származó fia. Sok bizonytalanság van a születése körül, de Vajay Szabolcs kutatásai megerősítik, hogy Ferdinándnak volt egy idősebb féltestvére, aki Aragóniai Margittól, Híjar (katalánul: Híxar) bárónőjétől született, de mind a kisfiút, mind pedig az édesanyját a féltékeny, gyermektelen aragón királyné, Kasztíliai Mária vízbe fojttatta. V. Alfonz másodszülött fia született Giraldina Carlinótól. A tévedést az okozta, hogy mindkét gyermeket Ferdinándnak hívták.[2] Ferdinánd király származása már életében nagyon sok pletyka forrása volt, és egyesek szerint egészen a királyi családig értek a szálak, mégpedig az aragón királyné húgát, Kasztíliai Katalin villenai hercegnőt, III. Henrik kasztíliai király kisebbik lányát nevezték meg a gyermek anyjának,[3] de ez az újabb kutatások fényében nem állja meg a helyét.[2] Kasztíliai Katalin, aki V. Alfonz aragón király kisebb öccsének, Aragóniai Henrik villenai hercegnek volt az első felesége, és ugyanúgy V. Alfonz elsőfokú unokatestére volt, mint a felesége, Mária királyné, egy gyermeket biztosan világra hozott, amely szülés az ő és gyermeke életébe került 1439-ben, de ismereteink szerint ez volt az egyetlen szülése. V. Alfonz másodszülött fiára már sokkal jobban vigyázott, és Giraldona Carlinótól még két lánya született, és a feleségétől távol neveltette őket. Törvénes fiúörökös hiányában, mikor 1442-ben I. Renátusz nápolyi királytól elhódította a Nápolyi Királyságot, természetes fiát szerette volna az örököséül jelöltetni az újonnan szerzett országában, hiszen örökölt királyságaiban a száli törvény értelmében csak törvényes házasságból született fiúk örökölhettek, így ott az idősebb öccse, II. János navarrai király volt a törvényes örököse. 1440. február 17-én már törvényesíttette az apja Ferdinándot a pápával, és 1443. február 23-án a Nápolyi Királyság parlamentje trónörökösnek ismerte el, és megkapta a trónörökösnek kijáró Calabria hercege címet. II. Piusz pápa V. Alfonz halála után mint hűbérura beiktatta a nápolyi királyi címébe 1458. július 25-én közvetítője útján, majd 1458. november 10-én személyesen is. 1459. február 4-én koronázták királlyá Barletta városában. Uralkodói címeiben hagyományosan az Anjou-házi királyoktól örökölt Magyarország királya titulus is szerepelt. I. Renátusz nápolyi király nem adta fel nápolyi terveit, és V. Alfonz halála utáni bizonytalanságot kihasználva megpróbálta vissaszerezni a trónját, de Ferdinánd visszavert minden támadást, és megerősítette az uralmát. Ferdinándot még apja 1445. május 28-án vagy 30-án összeházasította Chiaromontei Izabellával, aki I. László nápolyi király özvegyének, Enghieni Mária nápolyi királynénak volt az unokája az első házasságából született lánya révén, és a nagymama még megérte a házasságkötést, amely V. Alfonz gesztusa volt a sógornője, II. Johanna nápolyi királynő uralma idején az udvartól száműzött királyné és a hagyományos nápolyi nemesség felé. Ebből a házasságból született többek között Aragóniai Beatrix magyar királyné, aki a magyar királlyal kötött szövetségkötés következtében I. Mátyás második felesége lett 1476-ban. Ugyanebben az évben vette feleségül az özvegy nápolyi király a nagybátyja, II. János aragóniai király kisebbik lányát, II. Ferdinánd aragóniai király édestestvérét, Aragóniai Johannát 1476. október 5-én. Ebből a házasságból további két gyermeke született. Mátyás halála után Ferdinánd támogatta lányának újabb házasságát az új királlyal, II. Ulászlóval, és amikor az válni akart Beatrixtól, bevetett mindent annak érdekében, hogy ne bontsák fel Beatrix házasságát. Amíg a nápolyi király élt, addig Beatrix pozíciói Ulászló makacssága ellenére biztosítva voltak, és már-már teljesen Beatrix javára fordult a kocka, mikor Ferdinánd király 1494. január 25-én meghalt. És bár a válási procedúra még jó pár évig elhúzódott, az egykori nápolyi királylány már csak utóvédharcokat tudott folytatni sorsa ellen, és végül alulmaradt, hiszen Ferdinánd politkusi ravaszságát egy utódja sem tudta felülmúlni.

view all 19

Ferdinando I., 'Don Ferrante' di Napoli's Timeline

June 2, 1423
Valencia, Espagña
Age 16
November 4, 1448
Age 25
Napoli, Campania, Italia
June 22, 1450
Age 27
Naples, Campania, Italy
April 19, 1452
Age 28
Napoli, Campania, Repubblica Italiana
Age 32
November 16, 1457
Age 34
Age 36
Age 49