BR Pál Sennyey de Kissennye

nemesi előneve: kissennyei, báró, az aranygyapjas rend lovagja, a Lipót rend nagykeresztese, belső titkos tanácsos, aranykulcsos, magyarország országbírája, a főrendi ház elnöke, az MTA igazgató tagja, , királyi tárnokmester, szül. Budán 1824 ápr. 24-én, megh. 1888 jan. 3-án. Atyja S. Károly császári és királyi kamarás, anyja Nádasdy Erzsébet grófnő volt. A jogi tanulmányokat Kassán végezte; ezután 1841. Zemplén vármegye tiszteletbeli aljegyzője lett, egy év mulva vármegyei tiszteletbeli főjegyző, ahonnan a magyar királyi helytartótanácshoz titkárnak neveztett ki. E hivatalt csakhamar (1846) a magyar királyi udvari kancellária tiszteletbeli elnöki titkárságával cserélte fel, közben elnyerte a kir. kamarási méltóságot is. 1847-48-iki országgyülésen mint Zemplén vármegye első követe vett részt s az országgyülés több ülésén mint a legitimitás híve emelt szót. 1848 okt. lemondott. Az alkotmányos harc ideje alatt s ennek leveretése után a magán életbe visszavonulva élt s a közügyekkel csak annyiban foglalkozott, hogy neki is része volt azon emlékiratok szerkesztésében, melyeket a konzervativ párttagok időközönkint a király elé terjesztettek az 1848 előtti alkotmány visszaállítása érdekében. 1853 márc. 16-án a magyar tudományos akadémia igazgatótanácsának tagjává választották. 1860. az októberi diploma kibocsátása után ismét a közélet terére lépett s mig a provizorium korszaka be nem következett, a m. kir. helytartótanács alelnöke volt. A provizorium alatt ismét visszavonulva élt 1865 juliusig, amikor magyar királyi főtárnokmesterré neveztett ki, mint ilyen, a nádori szék betöltetlen maradván, a magyar királyi helytartótanács elnöki tisztét is viselte. Politikai álláspontjánál fogva, mely szerint az 1848-iki alkotmány ellen foglalt állást, az alkotmány visszaállításakor 1867 febr. 17. a tárnoki méltóságról lemondott s ekkor a Lipót-rend nagykeresztjével tüntették ki s előbbi állásának címét is megtartotta s ezután is tevékeny részt vett az országgyülési tárgyalásokban, többször felszólalva, különösen valahányszor a konzervativ párt és a kormányférfiak hazafias érzelme kétségbevonatott (1866 ápr. 18-iki felsőházi ülés, 1875 jan. 29-iki képviselőházi ülés). A korona bizalmát később is megtartotta, sőt 1877., midőn februárban Tisza Kálmán lemondott, kormányalakítással is megbizatott, de nem sikerült azt összehoznia. Ezután egy időre tüdőbaja miatt visszavonult a politikai élettől, de csakhamar ismét visszatért arra, midőn Pozsony város I. kerülete egyhangulag képviselőjévé választotta meg. 1885. a főrendiház elnökévé és országbiróvá neveztetett ki s e méltóságot viselte 1888 jan. 3-án bekövetkezett haláláig.