Zala was an administrative county (comitatus) of the Kingdom of Hungary. Its territory is now in southwestern Hungary, northern Croatia and eastern Slovenia. The territory of the county comprised what is now the Hungarian county Zala and part of Veszprém county, the Croatian region of Međimurje to the south-west of it, bordered by the river Drave, and a small region around Lendava in Slovenia. The capital of the county was Zalaegerszeg.

Zala county shared borders with the Austrian land Styria and the Hungarian counties Vas, Veszprém, Somogy, Belovár-Körös and Varasd (the latter two in Croatia-Slavonia). The river Drave formed its southern border, Lake Balaton its eastern border. The rivers Mura and Zala flowed through the county. Its area was 5974 km² around 1910. History

Zala county arose as one of the first comitati of the Kingdom of Hungary.

In 1918 (confirmed by the Treaty of Trianon 1920), the south-west of the county became part of the newly formed Kingdom of Serbs, Croats and Slovenes (Yugoslavia). The remainder stayed in Hungary. Yugoslavian part of it was occupied again by Hungary between 1941 and 1945 during World War II. In 1950, as part of the Communist reforms of local government, the county's borders were re-drawn again. A small part of former Vas county, north of Zalaegerszeg, went to Zala county. The part of Zala county north of Lake Balaton went to Veszprém County.

Since 1991, when Slovenia and Croatia became independent from Yugoslavia, the part of former Zala county between the rivers Mura and Drave is part of Croatia (region of Međimurje). The area around Lendava is in Slovenia. Demographics

In 1900, the county had a population of 437,116 people and was composed of the following linguistic communities:

   Hungarian: 324,087 (74.1%)

   Croatian: 84,904 (19.4%)

   German: 4,917 (1.1%)

   Slovak: 218 (0.1%)

   Romanian: 159 (0.0%)

   Serbian: 13 (0.0%)

   Ruthenian: 2 (0.0%)

   Other or unknown: 22,816 (5.2%)

According to the census of 1900, the county was composed of the following religious communities:

   Roman Catholic: 402,773 (92.2%)

   Jewish: 13,967 (3.2%)

   Calvinist: 11,793 (2.7%)

   Lutheran: 8,251 (1.9%)

   Greek Catholic: 68 (0.0%)

   Greek Orthodox: 108 (0.0%)

   Unitarian: 32 (0.0%)

   Other or unknown: 124 (0.0%)

In the early 20th century, the subdivisions of Zala county were: Districts (járás) District Capital Alsólendva Alsólendva, SI Lendava Balatonfüred Balatonfüred Csáktornya Csáktornya, HR Čakovec Keszthely Keszthely Letenye Letenye Nagykanizsa Nagykanizsa Nova Nova Pacsa Pacsa Perlak Perlak, HR Prelog Sümeg Sümeg Tapolca Tapolca Zalaegerszeg Zalaegerszeg Zalaszentgrót Zalaszentgrót Urban districts (rendezett tanácsú város) Nagykanizsa Zalaegerszeg

The towns of Prelog and Čakovec are in Croatia; Lendava is in Slovenia.

H

Zala vármegye (latinul: Zaladiensis) közigazgatási egység volt a Magyar Királyság nyugati részén. Területe Magyarország, Horvátország és Szlovénia között van felosztva. Területének nagy része a mai Zala megye területével esik egybe.

A vármegye domborzata vegyes, a síkságba ékelődnek dombok és keleten a Bakony déli lába is érintette a vármegye területét. Legfontosabb folyói a Zala és a Mura. Északról Vas és Veszprém vármegyék, keletről Veszprém és Somogy vármegyék, délről Horvát–Szlavónország, nyugatról pedig Ausztria határolta.

A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején a a Balatonmagyaród és Kiskomárom között elterülő, ma már csak dűlőnévben megőrzött Kolon központtal, azaz Kolon vármegye néven, valószínűleg a Vérbulcsú nemzetség birtokaira alapozva.[1] Innen a várispán a 11. század végén, valószínűleg Szent László korában áthelyezte székhelyét Zalavárra, ahol I. István már korábban bencés apátságot alapított, és királyi udvarház is lehetett.[2] Ekkor a megye Zalavárról kapta az új nevét, Zala vármegye lett.[3]

Zala vármegye akkor a mai megyénél jóval nagyobb volt. Hozzá tartozott a Balaton-felvidék legnagyobb része, egészen Felsőörsig, nyugaton Lendva és környéke, délen a Muraköz, sőt a megyének a Dráván túl is voltak területei. Zalavár a megyének az északkeleti és délnyugati sarkától csaknem egyenlő távolságra volt.[2]

A megyei szervezet eltartását úgynevezett fél-szabad helyzetű várnépek szolgálták, akik között, a parasztok mellett más szolgálatokat nyújtó faluközösségek is voltak. Nevüket, foglalkozásukat ma is őrzi a helynevek egy része: Lövő, Szántó, Tárnok, Zalaudvarnok, Esztergály, Igrice, (a csak dűlőnévként fennmaradt) Csöszi (kikiáltó), Kürtös (puszta), Csatár (pajzsgyártó), Vörrű (vasverő, kovács).[2]

A megye nyugati része századokon át határvidék volt. A szomszédos államoktól széles, túlnyomórészt lakatlan, nehezen járható sáv, a gyepűelve választotta el az ország területét. Ezen belül húzódott maga a gyepű, melyet őrtelepek őrizték, s a különösen veszélyes pontok, átjárók mellett erődítések, kapuk is voltak. A határ védelmét megkönnyítette a korabeli terepviszonyok, az erdőségek, mocsarak. A gyepű azonban fokozatosan nyugatra tolódott, így a megye határvédelmi szerepe fokozatosan megszűnt.[2] I. László hódításai nyomán az országhatár a Muraköz nyugati részéhez került. Az őrök közösségei, falvai, azonban megmaradtak ezen a területen is. Kiváltságaik egy részét is megtartották. Egy 1334-ben kelt oklevél is említi a Kerka vidéki, hétkutasi, csesztregi őröket.[4]

Egyházi szempontból a megye az 1002-ben alapított veszprémi püspökséghez tartozott, majd déli részét az 1092-ben létrehozott zágrábihoz csatolták. Az első zalai templomok fából készülhettek, de a 12. században már téglából is épült körtemplom. 1019-ben Zalaváron, 1055-ben Tihanyban alapított a király templomot, monostort. 1138 körül a Gutkeled nemzetség Csatáron, 1150-1160 körül a Kadar nemzetség Nagykapornakon alapított bencés apátságot. IV. Béla magyar király gyermekkori játszótársa, a Türje nembeli Dénes Türjén premontrei prépostságot létesített.[4]

A 13. századra az egyházi és a világi nagybirtokok egyre inkább a királyi nagybirtokok rovására fejlődtek, és ez általában a szolgálók helyzetének romlásával járt.[4] Ebben a korban indult meg a köznemesség harca is jogaiért, ami az Aranybulla elfogadását eredményezte. A zalai nemesek nagy szerepet játszottak ebben a küzdelemben. 1232-ben a Zala folyó vidékén élő nemesek kérték a királytól, hogy maguk bíráskodhassanak. A király engedélye után össze is gyűltek Kehidán egy peres ügy eldöntésére. Kehida és a közeli Mándhida a század későbbi éveiben is többször volt a zalai nemesség gyűléshelye.[5]

A 13. század második felében egy sor késő román kori stílusú kegyúri alapítású falusi plébániatemplom épült a megyében a nemesi réteg erősödését jelezve. Ilyenek voltak a zalaszentmihályfai (bödei) pakodi, becsehely-polai, andráshidai, bagodi, boncodföldi, szompács-pusztai, zalaháshágyi, zalaszentgyörgyi, dobronhegyi, zalamindszenti, kehidai templomok és kápolnák. A kallósdi, búcsúszentlászlöi és egregyi templomok őrizték meg legjobban korabeli küllemüket.[5]

A zalai főnemesség is jelentős szerepet játszott az ország életében. Nagybirtokközpontok, várak épültek, nemzetségi monostorokat alapítottak. A 15. század volt a megye virágkora, ekkor épült a keszthelyi templom is.[5] Az önellátó falvak köréből felemelkedtek a mezővárosok, ahol jómódú telkes és bérlőparasztok, kézművesek, is éltek. A 14-15. századokban 34 mezőváros volt a megye területén, köztük Muraszemenye (első említése 1367-ben), Lenti (1381), Zalaszentgrót (1396), Bak (1400), Páka (1405), Kanizsa (1409), Keszthely, Zalaegerszeg (1421), Szepetnek (1435), Salomvár (1445), Nova (1446), Csapi (1459), Csesztreg (1469).[6]

A Hunyadi Mátyás uralkodása alatt tapasztalható általános fellendülés lehetővé tette a művészetpártolást, a nagyobb építkezéseket is. Csácsbozsokon, Egerváron valószínűleg Sziléziában tanult mesterek csúcsíves téglatemplomokat építettek. A korszak fontos művészeti központja volt Egervár, melynek ura Egervári László horvát bán, Mátyás király testőrkapitánya, Szilézia kormányzója volt. A Bonfini által "derék és páratlan eszű férfiúnak" nevezett főúr rövid időn belül hatalmas földbirtokokat szerzett és nagyszabású építkezéseket rendelt meg.[6]
Török háborúk

A törökök egy csapata már 1480-ban elérte a megye területét, de a vidék pusztulása csak a mohácsi csata után hat évvel kezdődött meg, a törökök Kőszeg elleni támadásával.[7] Ettől kezdve a hódoltság határa a megye területén hullámzott. A végvárak láncolatába tartozott Zalában Kapornak, Türje, Keszthely és Zalavár is. Kanizsa a Dél-Dunántúl védelmének fontos vára lett. A Nádasdy Tamástól cserével szerzett, mocsár által is védett várat, a haditanács fontos erőddé építette ki. Az itt folyó harcok kiemelkedő hőse volt Thury György. A bevehetetlennek szánt várat azonban 1600-ban mégis elfoglalta a török. Így a 16. században a Dráva és a Balaton között már nem maradt komoly vár, csak kis végvárak, amiknek Lövőn, Salomváron, Zalaváron nyomuk sem maradt. Egerszegen a megyeház, Türjén szerzetesház épült a helyükre, Szentgróton a copf stílusú kastély. Zalabéren a volt nemesi temető sáncai, Kemenden a várdomb egyenetlen felszíne, Pölöskén, Szentgyörgyváron a rét kis dombjai, árkai jelzik a végvárak helyét.[8]

A katonai központ Zalaegerszeg lett, ezzel kezdett erősödni a város közigazgatási szerepe, bár a megyei közgyűléseket a biztonságosabb Körmenden és Sümegen tartották. Az akkor Zalához tartozó Csáktornyán élt és alkotott Zrínyi Miklós, aki majd húsz évig a vármegye főispáni tisztét is betöltötte.

A törököket csak Buda felszabadulása után négy évvel, 1690-ben sikerült kiűzni Kanizsáról Batthyányi Ádám vezetésével. A várat a kuruc mozgalmaktól tartó I. Lipót lebontatta. Újkori fellendülés

A 18. század nagyrészt a török pusztítások helyreállításnak jegyében telt el. A parasztság újjáépítette falvait, a köznemesek visszaköltöztek birtokaikra. A főurak német telepeseket hívtak be birtokaikra, délről horvátok települtek be az üres területekre. A mezőgazdaság újra növekedésnek indult, egyúttal új növények is megjelentek, mint a kukorica, burgonya, dohány, és az akác.[8]

A gyarapodás komolyabb építkezéseket is lehetővé tett. Kolostort alapítottak Kanizsán, Búcsúszentlászlón, Kapornakon, Türjén, Zalaapátiban, kastélyok épültek Kehidán, Reszneken, Szentgróton, Szécsiszigeten, majd Keszthelyen is. A városok közül Kanizsa fejlődött leggyorsabban, főleg a településen átvezető kereskedelmi útvonalak eredményeképpen. Keszthely a folyamatosan gyarapodó Festetics család székhelye lett. A megye székhelye Egerszegen állandósult. 1722-ben az országgyűlés elrendelte, hogy a vármegyék építsenek megyeházat. Egerszeg ekkor állandósult mint megyeszékhely, részben központi fekvése miatt, részben pedig azért, mert a köznemesség nem akarta, hogy a székhely főúri birtokon legyen.[9]

A városiasodás együtt járt a kulturális fejlődéssel is. A kanizsai piarista gimnázium 1765-ben, a keszthelyi ferences iskola 1772-ben jött létre. 1797-ben Keszthelyen Festetics György megalapította a Georgikont, Európa első felsőfokú mezőgazdasági tanintézetét, leginkább saját hatalmas uradalma gazdatisztjeinek képzésére, de az intézmény hatása hamarosan kisugárzott az egész országra. Festetics György gazdag könyvtárat is kialakított, Csurgón pedig gimnáziumot alapított.[9] A kor legjobb szakembereit foglalkoztatta, így Nagyváthy Jánost, a magyar agrár-szakirodalom korai nagy alakját, valamint Pethe Ferencet, az első magyar nyelvű gazdasági lap alapítóját.

Korszerű, fejlett gazdálkodást folytatott az alsólendvai uradalom is. A jobbágyok terhei azonban növekedtek, ami együtt járt a parasztmozgalmak megélénkülésével a 18. század második felében. Mária Terézia ennek hatására is szabályozta az úrbéri szolgáltatásokat.[10] A reformkor

A 18-19. század fordulójától a Zala vármegyei köznemesség megyegyűlései a haladásért folytatott küzdelem fórumai lettek, és országos viszonylatban jelentős szerepet játszottak a kor színvonalán liberális eszmék terjesztésében. Fontos szerepe volt ebben a Spissich János alispán vezette szabadkőműves páholynak, melynek tagjai között volt Kazinczy Ferenc és a megye választott vezetőinek nagy része. Támogatta őket Festetics György is, de 1797-ben haladó eszméik miatt a király a megyei vezetők nagyobb részét leváltotta és Festeticset is szigorú dorgálásban részesítette.[10]

A kulturális fejlődés azonban folytatódott, a megye élen járt a magyar nyelvért folytatott küzdelemben. Kisfaludy Sándor közreműködésével 1831-ben elkészült a balatonfüredi színház, Skublics Károly pedig értékes könyvtárát felajánlotta egy nyilvános bibliotéka céljára.[10] A Nován élő Plander Ferenc plébános Göcsejt ismertető cikkeket közölt, Nagylengyelben Tuboly László klasszikus szerzőket fordított, Petrikeresztúrban Horváth Ádám összeállította "Ötödfélszáz énekek" című gyűjteményét.

A 19. század húszas éveiben Zala vármegye gazdasága tovább fejlődött. Megkezdődött a Zala folyó szabályozása, a mocsarak lecsapolása, a Balaton környékén szőlőket telepítettek. A gazdaságok egy részét modernizálták, a megyében is birtokos Széchenyi István eszméit követő zalai középnemesség támogatta a haladó törekvéseket. Ellenzékük elsősorban az elszegényedett, saját földjén dolgozó, paraszti módon élő, de néhány kiváltságát féltékenyen őrző kurtanemesség tagjai voltak.[11]

A vármegye e korban két kiemelkedő politikust is adott az országnak. Csány László huszártisztként részt vett a Napóleon elleni háborúkban, majd sebesülése után zalai birtokán hamarosan az ellenzéki mozgalom egyik vezére lett. Jelentős szerepet vállalt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc harcaiban, és annak a vértanúja lett. Deák Ferenc, a „haza bölcse” is a megyében született, Söjtörön, majd, 1824–1854 között kehidai birtokán élt.[11] Tőkés fejlődés 1848 után

A forradalom és szabadságharc bukása ellenére a jobbágyfelszabadítást nem lehetett visszavonni. A birtokos parasztság megszabadult a földesúri terhektől, és ez elősegítette a fejlődést. Megindult a gépek alkalmazása, különösen a cséplőgépé. Nagykanizsa és környéke különösen erőteljesen fejlődött. Már az 1860-as években elérte a várost a Déli Vasútnak az Adria felé vezető vonala, majd ezt itt keresztezte a Sopron-Pécs vasútvonal. Ez az egész megye fejlődésére jótékony hatással volt. A lakosság száma is jelentősen megnövekedett, az 1869. évi 333 000-ről a századfordulóra 465 000-re nőtt.[12]

Nagykanizsa a gabona- és az állatkereskedelem fő piaca lett nem csak Zala, hanem Somogy megye nagy része számára is, sőt hatóköre a Balkánra is kiterjedt. Bankokat, gyárakat alapítottak. A megye déli részén a kereskedelmi lehetőségek mellett az átlagost messze meghaladó földminőség is kedvező hatást gyakorolt a parasztság életmódjára. Ezzel szemben a megye nyugati felében, különösen Göcsejben kevesebb változás történt. A gyenge talaj, a tagolt felszín, a sok törpebirtok, az utak hiánya, a piacok távolsága következtében alig változott a hagyományos, önellátó gazdálkodás. Egy felmérés szerint a termőföld aranykoronában kifejezett kataszteri tiszta jövedelme az országban átlagosan 9,6, Zala megyében 6,4, a Nagykanizsai járásban 10,6, a Lenti és a Novai járásban 4,5 volt. A szegénység viszont hozzájárult a néprajzi sajátosságok megőrzéséhez.[13]

Zalaegerszeg, a megyeszékhely 1885-re elnyerte a rendezett tanácsú városi címet. A század utolsó évtizedében fejlődése meggyorsult, több, a városképet ma is meghatározó épületet emeltek, de a város alapvetően mégis kisiparos-hivatalnoki város maradt, ipara csak a közvetlen környék szükségleteire dolgozott. 1900-ban az ipar csak a megye minden tizedik lakójának adott megélhetést, és szinte csak Nagykanizsán volt néhány 20 főnél többet foglalkoztató üzem. De a városokban már megindult az építőmunkások, a szabók, a famunkások, sőt a cselédek egyletekbe tömörülése, és hamarosan sor került az első sztrájkokra is.[14]

Az első világháború közvetlenül nem érintette a megye területét, de a fokozódó háborús veszteségek itt is megérlelték a társadalmi válságot. Az őszirózsás forradalom nem tudott megfelelni a várakozásoknak. Az ezt követő Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői közül többen is a megye szülöttei voltak. Hamburger Jenő földművelésügyi népbiztos Zalaudvarnokon, Landler Jenő belügyi népbiztos, a magyar Vörös Hadsereg főparancsnoka Gelsén, Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos Kanizsán, Szántó Béla hadügyi népbiztos Homokkomáromban, Huszti Ferenc vádbiztos Zalabéren született. A fehérterror idején Zalaegerszeg határában 1924-ig internálótábor működött.[15] 1919-ben a megye nyugati részén a helyi szlovén nemzetiség egy részének részvételével létrejött egy sajátságos államalakulat, a Vendvidéki Köztársaság, amit aztán a magyar Vörös Hadsereg vert le.

A trianoni békeszerződés nyomán a megye területének egy része, a Muravidék Jugoszláviához került. Zala vármegye újra határvidék lett, mint a honfoglalás idején, gazdasága lehanyatlott, a meglévő kevés ipari üzem egy része is megszűnt. Konzerválódott Zala viszonylagos elmaradottsága az ország többi részéhez képest. Az iparral alig rendelkező megyében egy lakosra 2,2 kh földterület jutott, míg Somogyban is 2,96. A harmincas években csak minden huszadik községben volt villany. Még az 1949-es népszámlálás is a 6 évnél idősebb lakosság 6%-át (13 434 főt) találta analfabétának. Az 1930-as években az összes halálesetek 13%-át tbc okozta, az e betegségben meghaltak átlagos életkora mindössze 38 esztendő volt, és csak minden tizedik beteg kapott orvosi segítséget. A szegénység, az árverezések miatti tiltakozás váltotta ki az 1932. évi pacsai csendőrsortüzet.[16]

Az 1937-től feltárt Lispe környéki kőolajmezők viszont – rövid időre – munkalehetőséget, jobb fizetést, új utakat, magasabb életszínvonalat hoztak a környéknek.[17]

A második világháború harci eseményei a megyét alig érintették. A németek 1945 márciusában itt komoly ellenállást már nem tudtak kifejteni. A megyét a 3. ukrán front és a 12. bolgár hadosztály csapatai szabadították fel a németek és a nyilasok uralma alól. A hadi események kapcsán sem a lakosságot, sem az épületeket nem érte súlyosabb veszteség. Az állatállomány, a lovak és szarvasmarhák nagy részét azonban a németek nyugatra hajtották, vagy a szovjet csapatok rekvirálták el. A megye szinte minden hídja elpusztult, megbénult a telefonhálózat, a vasúti közlekedés. Az olajmezők azonban nem szenvedtek kárt, mert termelésükre a németeknek is szükségük volt az utolsó pillanatig. A lakosságot természetesen óriási áruhiány sújtotta.[18]

A háború után, 1946-ban a Balatonfüredi járást Veszprém megyéhez csatolták. Az 1950-es megyerendezés során a megye határai jelentősen megváltoztak. Zalaegerszegtől északra néhány addig Vas megye területéhez tartozó községet idecsatoltak, és Zalához került pár Nagykanizsától délre fekvő Somogy megyei község is. Keleti, a Balatonnal szomszédos területeit (a Tapolcai, Keszthelyi és Sümegi járásokat) Veszprém megye területéhez csatolták. Zala vármegye története így véget ért, illetve Zala megye néven folytatódott. Lakosság

A vármegye összlakossága 1891-ben 404 699 személy volt, ebből:

   296 145 (73,2%) magyar

   79 737 (19,7%) horvát

   21 380 (5,2%) vend

   6355 (1,6%) német

Közigazgatás Zala vármegye közigazgatási térképe 1910-ből Járási beosztás

1886-tól írta előt a vármegyéknek törvény, hogy állandó járási székhelyeket jelöljenek ki,[19] addig a főszolgabíró mindenkori lakhelye számított a székhelynek. 1887-től az első világháború végéig a vármegye járási beosztása az alábbiak szerint alakult (zárójelben a járás székhelye):

   Alsólendvai járás (Alsólendva)

   Csáktornyai járás (Csáktornya)

   Keszthelyi járás (Keszthely)

   Letenyei járás (Letenye)

   Nagykanizsai járás (Nagykanizsa)

   Novai járás (Nova)

   Pacsai járás (Pacsa)

   Perlaki járás (Perlak)

   Sümegi járás (Sümeg)

   Tapolcai járás (Tapolca)

   Zalaegerszegi járás (Zalaegerszeg)

   Zalaszentgróti járás (Zalaszentgrót)

   Balatonfüredi járás (Balatonfüred, 1908-ban alakult)

Az első világháború után (a trianoni békeszerződés által 1920-ban megerősítve) a túlnyomó részt horvátok lakta Muraközt, vagyis a Csáktornyai és a Perlaki járást Jugoszláviához csatolták, ezek ekkor megszűntek. Ugyancsak elcsatolták a Muravidék szlovén-magyar vegyes lakosságú területét, vagyis az Alsólendvai járás mintegy felét magával Alsólendvával, ezért e járás megmaradt része számára új székhelyet jelöltek ki Zalabaksán. Ez azonban csak átmeneti megoldás volt, 1925-től már Lenti lett az Alsólendvai járás székhelye. 1920 és 1941 között tehát Zala vármegyében 11 járás volt.

1941-ben Magyarország elfoglalta a vármegye addig Jugoszláviához tartozó területeit, ekkor újraszervezték a Csáktornyai és a Perlaki járást. Az 1920 óta csonka Alsólendvai járás nevét székhelye után Lenti járásra változtatták, viszont a Muravidék visszaszerzett területén a trianon előtti székhellyel újra létrehozták az Alsólendvai járást. 1941 és 1945 között tehát a vármegyében 14 járás volt.

A második világháború után visszaállt az 1941 előtt országhatár, és a járási beosztás is azzal az eltéréssel, hogy a Lenti járás nevét nem változtatták vissza Alsólendvaira. Az utolsó változás 1946-ban következett be, amikor a Balatonfüredi járást Veszprém vármegyéhez csatolták, így az 1950-es megyerendezést megelőzően Zala vármegyéhez 10 járás tartozott. Városok

Az 1871. évi községi törvény alapján a megyében csupán Nagykanizsa alakult rendezett tanácsú várossá. A megyeszékhely, Zalaegerszeg polgárai nem kívánták vállalni a ranggal járó többletterheket, így csak több országos politikus többszöri közbenjárására került sor a település várossá alakulására 1885-ben. Ezután a vármegye területén egészen 1954-ig nem kapott városi címet egyetlen más település sem. Jegyzetek

http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/historia/99-056/ch09.html Németh 24. o. Györffy György. 23 / Új alapítások – az egyház és az állam fejlesztése., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2

   1886. évi XXI. törvénycikk (a törvényhatóságokról)

Forrás

   ↑ Németh: Dr. Németh József: A megye földrajza; Történelmi-társadalmi viszonyok. In Molnár Máté (szerk): Zala. Budapest: Kossuth. 1984. ISBN 9630924773