Wein János (Németbogsány, 1829. január 10. – Budapest, 1908. április 2.) bányamérnök, a budapesti vízvezeték hálózat egyik tervezője és megalkotója, a budapesti Vízművek első igazgatója. Ifjúsága

Elemi iskolába valószínűleg Németbogsányban járt, ahol apja, Wein Jakab igazgató tanító volt, a gimnáziumot Nagyváradon és Temesvárt végezte, majd beiratkozott a bécsi politechnikumba. Tanulmányai megszakadtak 1848-ban, amikor is hazament és beállt a nemzetőrségbe. Részt vatt a Krassó-megyei bányavárosok védelmében a szerbek és románok ellen. 1848 őszén a selmecbányai bányászati akadémiára iratkozott be, azonban, amikor Görgey hadserege átvonult a városon, beállott honvédnek és tüzérként végigharolta a szabadságharcot. A világosi fegyverletétel után, mely közlegényként érte, feltűnés nélkül visszatért Selmecbányára és befejezte tanulmányait. [szerkeszt%C3%A9s] Bányamérnök Egyetemi évei alatt összebarátkozott diáktársával, Maderspach Viktorral, és e barátság révén 1853-ban Ruszkabányára került a Maderspach vállalathoz bánymérnökként. 1855-ben feleségül vette Viktor húgát, Antóniát, Maderspach Károly és Buchwald Franciska lányát. Miután a ruszkabányai gyárat tulajdonosai eladták, a szintén a család tulajdonában lévő haczasel-vaspataki vasgyárat vezette, de a vállalkozás nem volt sikeres, így gazdálkodásba kezdett és 1861-től elvállalta Hunyad-vármegye mérnöki állását is. 1866-ban Budára költözött, betársult a pesti "Chór & Wein" nyomdába.

A Fővárosi Vízművek igazgatója

1869-től közvetlen munkatársa lett William Lindley angol mérnöknek, aki az első korszerű (ideiglenes) vízművet tervezte és építette Pest városának. 1873-ban, Budapest megalakulásakor szervezték meg az egyesített város Vízvezetéki irodáját, mely 1889-ig működött, ennek lett első vezetője Wein János. Wein Lindleyvel szemben, aki a Duna vizének mesterséges szűrésével kívánta megoldani a naggyá nőtt város vízellátását, felismerte Budapest szerencsés geológiai környezetét és a Duna kavicságyának felhasználásával a természetes szűrést javasolta. Első munkája az ideiglenes vízmű kibővítése volt (melynek gépháza a későbbi Országház helyén állt), majd 1880-ban megtervezte, és meg is építette a végleges budai vízművet, melynek impozáns gépháza az újlaki Dunaparton ma is működik.

Wein tervei nemcsak a korabeli, a mainál sokkal kisebb város igényeit elégítette ki, hanem messzemenően tekintettel volt a város terepadottságaira és a várható fejlődésre is. Elmondható, hogy a gondosan megtervezett vízvezetékrendszer, bár az azóta eltelt több, mint száz év alatt sokszorosára bővült, de ma is a Wein János által megtervezett rendszer szerint működik. Buda magassági viszonyainak megfelelően hat ellátási övezetre osztotta a várost: a budai alsó-, felső, sváb-hegyi alsó, felső, a lipótmezei és a szépjuhásznéi övezetre. A vízellátást két tárolómedence, az alsó-józsefhegyi és a krisztinavárosi, valamint egy átemelő szivattyúállomás segítette, mely a magasabban fekvő övezetekbe továbbította az ivóvizet. A teljes rendszer 1882-re készült el.

A pesti oldalon elkezdődött a parlament építése, ezért először északabbra helyezték át a gépházat és a kutakat, azonban ezek az ideiglenes intézkedések nem oldották meg Pest rohamosan növekvő vízigényének kielégítését. Wein János 1884-ben kapott megbízást a Fővárosi Tanácstól, hogy tegyen javaslatot a Káposztásmegyer határában építendő végleges vízműre. Bár ezt Wein két hónap alatt teljesítette, a tervezés és kivitelezés megkezdése évekig húzódott. Végül 1892-ben megkezdődött a tervezés, és 1893-ban kezdtek hozzá a megvalósításhoz. Wein János ezt nem tudta már befejezni, 66 éves korában, 1896-ban a főváros közgyűlése – érdemei elismerése mellett – nyugdíjazta. Utóda az ugyancsak kiváló képességű Kajlinger Mihály lett, aki a tervezést és a kivitelezést is vezette. Nyugdíjasként ismert tagja volt a budai társadalmi életnek. 1908. április 2-án asztmában halt meg.

Emléke

A Fővárosi vízművek mindig nagy tisztelettel és szeretettel emlékezett meg egykori igazgatójáról. Több kiadványban méltatta munkásságát. Elkészíttette Wein János és Kajlinger Mihály életnagyságú festményét, melyek ma is a vízművek székházának recepcióját díszítik. Kezdeményezésükre a XIII. kerület önkormányzata 2010. március 22-én parkot nevezett el Wein Jánosról, ahol felállították mellszobrát is.[1] [szerkeszt%C3%A9s] Művei

   * Wein János jelentése a Dunafolyam és a balparti vízvezeték vizsgálata alkalmával 1874-75-ben szerzett adatokról. Térképpel. Budapest, 1877.

   * Budapest főváros nyilvános vízművei. Budapest, 1883.

   * Emlékirat a fővárosi végleges vízmű tárgyában. Budapest, 1888.

   * A főváros vízzel való ellátása. Budapest,1889.

Forrás

   * Révai nagy lexikona. XIX. kötet. Budapest, 1926. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt.

   * A 125 éves Fővárosi Vízművek. Összeállította Jancsár Péter. Budapest, 1993. A Fővárosi Vízművek kiadása.

   * Budapest lexikon II. (L–Z). Főszerk. Berza László. 2., bőv. kiadás. Budapest: Akadémiai. 1993. 651. o. ISBN 963-05-6411-4

   * Wein Aladár: A Wein család krónikája. Rudnany, 1949. (kézirat)

Külső hivatkozások

  1. ↑ http://www.onkormanyzat.mti.hu/Pages/News.aspx?ni=4454 Önkormányzati sajtószolgálat

* Tolnai Béla: Parti szűrés...
A Victor Hugo utcai park viseli mostantól a vízügyi szakember nevét Wein János park és mellszobor a kerületben 2010. március 22.

Wein Jánosról, a Fővárosi Vízművek első igazgatójáról neveztek el parkot Budapest XIII. kerületében.

Wein Jánosról keresztelték el a Victor Hugo utca 35-39. között található, eddig névtelen közparkot. A Fővárosi Vízművek első igazgatójának nemcsak a köztér elnevezésével állított emléket a XIII. kerületi önkormányzat, hanem egyidejűleg felavatták mellszobrát is. A neves szakember előtt tisztelgő alkotást Rákosi Péter kőszobrász-restaurátor készítette.

Az Újlipótváros parkjának névadóján dr. Tóth József polgármester mondott beszédet. Kiemelte, hogy a XIII. kerületi önkormányzat sokat tesz a környezet védelmében, s ezt a jövőben is folytatni kívánja. Ezután Keszler Ferenc a Fővárosi Vízművek vezérigazgatója állt a pulpitusra, aki a víz világnapjára emlékezve a vizet mint legfontosabb táplálékunkat méltatta. Az ünnepségen felléptek a Hunyadi Mátyás Általános Iskola diákjai is.

Boldog Zoltán: Wein János, a vizek borásza

Ha sétálnál az 1880-as évek éppen csak iskoláskorú Budapestjén, és a nyári kánikulában szomjadat csillapítani igyekeznél, nem a jó hideg hazai vízre áhitoznál a belváros söntéspultjainál, hanem hideg és zamatos borokra, behűtött jeges teára vagy bizalmat kívánó limonádéra. A limonádé pedig azért kívánna különös bizalmat, mert a Duna-víz nagyobb veszélyeket rejteget, mint a kiszáradástól megóvó borvirágos délelőtt, vagy a nyugtató teafüvek, melyektől akár séta közben is álomba szenderülsz, ha nem esik útba egy-egy spalettáit még éppen csak nyitogató kávéház.

   Az életet adó víz ellened fordul, ha magában hordozza a tífusz és a kolera már-már megfékezett, de évtizedek elteltével rendszeresen felbukkanó betegségét. Víz nélkül pedig nincs élet, és mivel a vízforralás mesterségénél mindig könnyebb egy férfi számára a borfogyasztás mestersége, ezért a háziasszonyokra marad mind a megelőzés, mind a víg kedélyű férjek istápolása.

   Jót tesz aztán a bor a családi élet szentségének is, hiszen in vino veritas alapon lecsengenek az otthoni problémák, a kimondás feloldja asszony és ura, úr és cseléd elfojtott sérelmeit, és az 1882-es évjáratú egri bikavér beállítja elégedetlen férjek változó rezgésszámát az optimálisra, ami talán még ahhoz is elegendő, hogy újabb pesti polgárok immár kevésbé borvirágos nemzedékével ajándékozza meg a székes fővárost.

   A vidám, borvirágos pesti élet 1892-ig folytatódhat, amikor is Wein János bányamérnök, kinek neve szinte ironikusan rejti magában a bor német megfelelőjét, feltalálja az újdonsült fővárosnak a hamisítatlan tiszta vizet. És Wein János bízott a természetben, amikor a nyugat-európai módszereket elutasítva nem engedett a szkeptikusoknak. Mert a homokba ágyazott kavicsréteg majd megszűri a vizet, hisz a természet a tisztaság ajándékát kínálja az embereknek, ha képesek meglátni a megoldást kínáló lehetőségeket. A Duna alatt húzódó homokréteg pedig új élettel ajándékozta meg a folyóvizet, mint ahogy új életet jelentett a pesti borkultúra mindennapjaiban is.

   Wein Jánost kinevették, kérdőre vonták, de Wein János feltette egy lapra az életét. És bár Wein János sikeres víztisztítása miatt jelentősen csökkent a söntéspultnál álldogáló borvirágos férfiak száma, a pesti ember még mindig Wein János vizét issza, aki nemcsak feltalálta a pesti embernek a tiszta vizet, hanem vízvezeték-hálózatával a háziasszonyok és cselédlányok dolgát is megkönnyítette. És így állt helyre a családi béke a pesti polgárlakásokban, ahol a kevésbé borvirágos férjek a kevésbé elfoglalt asszonyaikkal (és cselédeikkel) olyan világba szülhették gyermekeiket, ahol a bort nem a víz helyett fogyasztották, hanem csakis az élet jól megérdemelt pillanataiban.

   De arról nem készült felmérés, hogy a pesti polgár zsörtölődött-e a hír hallatán, vagy tudomásul véve a történteket, folytatta jól megszokott életét, és a tiszta – immár vezetékes – vizet szigorúan tisztálkodásra használta volna, hogy aztán az utána következő generáció már a söntéspult helyett a kávéházak világát választva apró visszaesést idézzen elő a magyar borfogyasztásban. 

   Wein János pedig a városi legendák hőseként néhány napig tündökölt A Hét tárcarovatában, de a folyóiratkultúra és az irodalom közti határterületről úgy bukkan fel néha-néha, mint egy ember, aki találmányával magát az ördögöt győzte le.