Antónia Maderspach

Fenséges asszony' Írta és elmondta özv. Wein Jánosné 80-ik évfordulóján: Ábrányi Emil költő, Wein Jánosné( Maderspach Antónia) veje

Fenséges asszony! Joggal megillet ez a büszke cím, Mert amióta e világon élsz: Nemes, magasztos mintaképe voltál Minden valódi, tündöklő erénynek!... Anyának és hitvesnek egyaránt Tökéletes: te benned testet öltött A nő legméltóbb, legszebb hivatása!... Ámulva kérdem: van e még földi mása Ilyen tökélynek? Van még valahol? De bárhová néz vizsgáló szemem, Hozzád hasonlót nem látok sehol!...

Páratlan szív, mely minden örömét Tékozló kedvvel osztogatja szét, De gondját, búját, azt magába rejti. Másokra gondol és magát felejti Mindszüntelen. Határt nemismerő Önzetlen, jóság. Bájos türelem, Mely télen-nyáron rózsákat terem, S kifogyhatatlan, mint az olajos Korsó, melyről a Szentírás beszél. Szép, tiszta lélek, ahová szeszély, Rút, bűnös érzés, hitvány gondolat E hosszú, hosszú nyolcvan év alatt Egy pillanatra sem férkőzhetett: Ez voltál!...Ez vagy!...Nyolcvan évedet Ily gyönyörű összhangban élted át, Míg lassan-lassan, mint gyümölcs a fát, Körül-ölelt egy viruló család!...

Fenséges asszony! Édes, jó anyánk! A nagy család most ím elédbe járul, S te, nyolcvan éved szent magaslatárul, Kegyes mosollyal pillantasz le ránk. Nézd, itt vagyunk mind!...Tarts szemlét fölöttünk, A kik ma téged ünnepelni jöttünk!... Mind itt vagyunk!...Mind...Mert a kik Már oda-át, a másvilágon vannak: Most ők jönnek és eléd suhannak, És láthatatlan szellemajkaik Hódolva súgnak üdvözlést neked!... Itt a család, nézd!...Ifjak, öregek, A régi házban, tűzhelyed körül!... És mind túlboldog,-mind ujjong, örül, Hogy téged így lát, meg nem törve, épen, Magas korodnak glóriás díszében!

Hass lássunk így s ilyennek még sokáig!... Maradj e véres, bomlott, bősz világban Hitünk, bizalmunk gyémántoszlopa. Iránytűnk, mely nem változik soha, S mindig a jó, a szép felé mutat. Meleg központja fázós életünknek. Vigasztalásunk, békénk, büszkeségünk!... Ó, hogyha tudnád, hogy mi vagy te nékünk, S hogy távozásod mily gyógyíthatatlan Sebet hasítna rajtunk: itt maradnál Folyvást velünk!...Nem hagynál minket el!... Olyan nap volnál, mely nem száll alá Az éjszakába. Áll a szemhatáron, A tiszta égbolt fényes, kék szegélyén, És ott marad. Többé nem mozdul onnan: Egy el nem múló kedves alkonyat, Egy meg nem szűnő halk, szelíd sugárzás! Bár így lehetne!... Ó bár így lehetne! Bár így ragyognál mindörökre ránk: Fenséges, édes, drága jó anyánk!...

1917. április 13.