King of Lithuania Mindaugas

Vilnius, Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė

King of Lithuania Mindaugas's Geni Profile

Share your family tree and photos with the people you know and love

  • Build your family tree online
  • Share photos and videos
  • Smart Matching™ technology
  • Free!

King of Lithuania Mindaugas

Russian: король Литвы Миндовг, Ukrainian: король Литви Міндовг, Belarusian: кароль Літвы Міндоўг, Polish: król Litwy Mendog, Lithuanian: Lietuvos karalius Mindaugas, Hungarian: Mindoŭh Litván király, Latin: Rex Litaniae Mindowe, German: König von Litauen Myndowen, Dutch: Mindaugas
Also Known As: "Миндаугас Мидогъ Миндовгъ Мендог Мендольф"
Birthdate:
Birthplace: Vilnius, Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė
Death: September 12, 1263
Naugardukas (Assassinated by Treniota)
Place of Burial: Preilu rajons, Latvia
Immediate Family:

Son of Ryngold, Grand duke of Lithuania and Gertude of Lithuania
Husband of first wife of Mindaugas; Agna, sister of Martha and Martha, Queen of Lithuania
Father of Wojszwilk Laurutio, King of Lithuania 1264–1267; princess Ramune daughter of Mindaugas; Довмонт Миндовгович; prince Ruklys son of Mindaugas; prince Repeikis son of Mindaugas and 2 others
Brother of daughter 2 of Ringaudas; prince Dausprungas of Lithuania; sister of Mindaugas; daughter 1 of Ringaudas and Anna Ringaudaitė
Half brother of Montwiłł, Grand Duke of Samogitia and daughter of Żywibund

Occupation: Didysis Lietuvos Kunigaikštis, vėliau karalius (Grand Duke, later King, of Lithuania
Managed by: FARKAS Mihály László
Last Updated:

About King of Lithuania Mindaugas

Mindaugas (ca. 1203 – fall 1263) was the first known Grand Duke of Lithuania and the only King of Lithuania, crowned by Roman Pope (at that time it was Innocentius IV). Little is known of his origins, early life, or rise to power; he is mentioned in a 1219 treaty as an elder duke, and in 1236 as the leader of all the Lithuanians. The contemporary and modern sources discussing his ascent mention strategic marriages along with banishment or murder of his rivals. He extended his domain into regions southeast of Lithuania proper during the 1230s and 1240s. In 1250 or 1251, during the course of internal power struggles, he was baptised as a Roman Catholic; this action enabled him to establish an alliance with the Livonian Order, a long-standing antagonist of the Lithuanians. During the summer of 1253 he was crowned King of Lithuania, ruling between 300,000 and 400,000 subjects.

While his ten-year reign was marked by various state-building accomplishments, Mindaugas's conflicts with relatives and other dukes continued, and Samogitia (western Lithuania) strongly resisted the alliance's rule. His gains in the southeast were challenged by the Tatars. He broke peace with the Livonian Order in 1261, possibly renouncing Christianity, and was assassinated in 1263 by his nephew Treniota and another rival, Duke Daumantas. His three immediate successors were assassinated as well. The disorder was not resolved until Traidenis gained the title of Grand Duke ca. 1270.

Although his reputation was unsettled during the following centuries and his descendants were not notable, he gained standing during the 19th and 20th centuries. Mindaugas was the only King of Lithuania; while most of the Lithuanian Grand Dukes from Jogaila onward also reigned as Kings of Poland, the titles remained separate. Now generally considered the founder of the Lithuanian state, he is also now credited with stopping the advance of the Tatars towards the Baltic Sea, establishing international recognition of Lithuania, and turning it towards Western civilization. In the 1990s the historian Edvardas Gudavičius published research supporting an exact coronation date – 6 July 1253. This day is now an official national holiday, Statehood Day.

Sources, family, and name

Contemporary written sources about Mindaugas are very scarce. Much what is known about his reign is obtained from the Livonian Rhymed Chronicle and the Hypatian Codex. Both of these chronicles were produced by enemies of Lithuania and thus have anti-Lithuanian bias, particularly the Hypatian Codex. They are also incomplete: both of them lack dates and locations even for the most important events. For example, the Livonian Rhymed Chronicle devoted 125 poetry lines to Mindaugas' coronation, but failed to mention either the date or the location. Other important sources are the papal bulls regarding baptism and coronation of Mindaugas. The Lithuanians did not produce any surviving records themselves, except for a series of acts granting lands to the Livonian Order, but their authenticity is disputed. Due to lack of sources, some important questions regarding Mindaugas and his reign cannot be answered.

Because written sources covering the era are scarce, Mindaugas' origins and family tree have not been conclusively established. The Bychowiec Chronicles, dating from the 16th and 17th centuries, have been discredited in this regard, since they assert an ancestry from the Palemonids, a noble family said to have originated within the Roman Empire. His year of birth, sometimes given as ca. 1200, is at other times left as a question mark. His father is mentioned in the Livonian Rhymed Chronicle as a powerful duke (ein kunic grôß), but is not named; later chronicles give his name as Ryngold. Dausprungas, mentioned in the text of a 1219 treaty, is presumed to have been his brother, and Dausprungas' sons Tautvilas and Gedvydas his nephews. He is thought to have had two sisters, one married to Vykintas and another to Daniel of Halych. Vykintas and his son Treniota played major roles in later power struggles. Mindaugas had at least two wives, Morta and Morta's sister, whose name is unknown, and possibly an earlier wife; her existence is presumed because two children – a son named Vaišvilkas and an unnamed daughter married to Svarn in 1255 – were already leading independent lives when Morta's children were still young. In addition to Vaišvilkas and his sister, two sons, Ruklys and Rupeikis, are mentioned in written sources. The latter two were assassinated along with Mindaugas. Information on his sons is limited and historians continue to discuss their number. He may have had two other sons whose names were later conflated by scribes into Ruklys and Rupeikis.

In the 13th century Lithuania had little contact with foreign lands. Lithuanian names sounded obscure and unfamiliar to various chroniclers, who altered them to sound more like names in their native language. Mindaugas' name in historic texts was recorded in various distorted forms: Mindowe in Latin; Mindouwe, Myndow, Myndawe, and Mindaw in German; Mendog, Mondog, Mendoch, and Mindovg in Polish; and Mindovg, Mindog, and Mindowh in Russian, among others. Since Russian sources provide the most information about Mindaugas' life, they were judged the most reliable by linguists reconstructing his original Lithuanian name. The most popular Russian rendition was Mindovg, which can quite easily and naturally be reconstructed as Mindaugas or Mindaugis. In 1909 the Lithuanian linguist Kazimieras Būga published a research paper supporting the suffix -as, which has since been widely accepted. Mindaugas is an archaic disyllabic Lithuanian name, used before the Christianization of Lithuania, and consists of two components: min and daug. Its etymology may be traced to "daug menąs" (much wisdom) or "daugio minimas" (much fame).

Rise to power

Lithuania was ruled during the early 13th century by a number of dukes and princes presiding over various fiefdoms and tribes. They were loosely bonded by commonalities of religion and tradition, trade, kinship, joint military campaigns, and the presence of captured prisoners from neighboring areas. Western merchants and missionaries began seeking control of the area during the 12th century, establishing the city of Riga, Latvia in 1201. Their efforts in Lithuania were temporarily halted by defeat at the Battle of Saule in 1236, but armed Christian orders continued to pose a threat. The country had also undergone incursions by the Mongol Empire.

A treaty with Galicia–Volhynia, signed in 1219, is usually considered the first conclusive evidence that the Baltic tribes in the area were uniting in response to these threats. The treaty's signatories include twenty Lithuanian dukes and one dowager duchess; it specifies that five of these were elder and thus took precedence over the remaining sixteen. Mindaugas, despite his youth, as well as his brother Dausprungas are listed among the elder dukes, implying that they had inherited their titles. The Livonian Rhymed Chronicle describes him as the ruler of all Lithuania in 1236. His path to this title is not clear. Ruthenian chronicles mention that he murdered or expelled several other dukes, including his relatives. Historian S.C. Rowell has described his rise to power as taking place through "the familiar processes of marriage, murder and military conquest."

During the 1230s and 1240s, Mindaugas strengthened and established his power in various Baltic and Slavic lands. Warfare in the region intensified; he battled German forces in Kurland, while the Mongols destroyed Kiev in 1240 and entered Poland in 1241, defeating two Polish armies and burning Kraków. The Lithuanian victory in the Battle of Saule temporarily stabilized the northern front, but the Christian orders continued to make gains along the Baltic coast, founding the city of Klaipėda (Memel). Constrained in the north and west, Mindaugas moved to the east and southeast, conquering Navahrudak, Hrodna, Vawkavysk, and the Principality of Polotsk, but there is no information about any battles for those cities. In 1246 by Chronic of Gustynia he was baptized by Orthodox church in Navahrudak, but later because of political situation he was re-baptized by Catholic church. In about 1239 he appointed his son Vaišvilkas to govern these areas, then known as Black Ruthenia. In 1248, he sent his nephews Tautvilas and Edivydas, the sons of his brother Dausprungas, along with Vykintas, the Duke of Samogitia, to conquer Smolensk, but they were unsuccessful. His attempts to consolidate his rule in Lithuania met with mixed success; in 1249, an internal war erupted when he sought to seize his nephews' and Vykintas' lands.

Path to coronation

Tautvilas, Edivydas, and Vykintas formed a powerful coalition in opposition to Mindaugas, along with the Samogitians of western Lithuania, the Livonian Order, Daniel of Galicia (Tautvilas and Edivydas' brother-in-law), and Vasilko of Volhynia. The princes of Galicia and Volhynia managed to gain control over Black Ruthenia, disrupting Vaišvilkas' supremacy. Tautvilas strengthened his position by traveling to Riga and accepting baptism by the Archbishop. In 1250, the Order organized a major raid through the lands of Nalšia into the domains of Mindaugas in Lithuania proper, and a raid into those parts of Samogitia that still supported him. Attacked from the north and south and facing the possibility of unrest elsewhere, Mindaugas was placed in an extremely difficult position, but managed to use the conflicts between the Livonian Order and the Archbishop of Riga to further his own interests. He succeeded in bribing Order Master Andreas von Stierland, who was still angry at Vykintas for the defeat at the Battle of Saule in 1236, by sending him "many gifts".

In 1250 or 1251, Mindaugas agreed to receive baptism and relinquish control over some lands in western Lithuania, in return for an acknowledgment by Pope Innocent IV as king. The Pope welcomed a Christian Lithuania as a bulwark against Mongol threats; in turn, Mindaugas sought papal intervention in the ongoing Lithuanian conflicts with the Christian orders. On 17 July 1251, the pope signed two crucial papal bulls. One ordered the Bishop of Chełmno to crown Mindaugas as King of Lithuania, appoint a bishop for Lithuania, and build a cathedral. The other bull specified that the new bishop was to be directly subordinate to the Holy See, rather than to the Archbishop of Riga. This autonomy was a welcome development. The precise date of Mindaugas' baptism is not known. His wife, two sons, and members of his court were baptized; Pope Innocent wrote later that a multitude of Mindaugas' subjects also received Christianity.

The process of coronation and the establishment of Christian institutions would take two years. Internal conflicts persisted; during the spring or summer of 1251, Tautvilas and his remaining allies attacked Mindaugas' warriors and the Livonian Order's crossbow-men in Voruta Castle. The attack failed, and Tautvilas' forces retreated to defend themselves in Tviremet Castle (presumed to be Tverai in Samogitia). Vykintas died in 1251 or 1252, and Tautvilas was forced to rejoin Daniel of Galicia.

The Kingdom of Lithuania

Mindaugas and his wife Morta were crowned during the summer of 1253. Bishop Henry Heidenreich of Kulm presided over the ecclesiastical ceremonies and Andreas Stirland conferred the crown. 6 July is now celebrated as Statehood Day (Lithuanian: Valstybės diena); it is an official holiday in modern Lithuania. The exact date of the coronation is not known; the scholarship of historian Edvardas Gudavičius, who promulgated this precise date, is sometimes challenged. The location of the coronation also remains unknown.

Relative peace and stability prevailed for about eight years. Mindaugas used this opportunity to concentrate on the expansion to the east, and to establish and organize state institutions. He strengthened his influence in Black Ruthenia, in Polatsk, a major center of commerce in the Daugava River basin, and in Pinsk. He also negotiated a peace with Galicia–Volhynia, and married his daughter to Svarn, the son of Daniel of Galicia, who would later become Grand Duke of Lithuania. Lithuanian relationships with western Europe and the Holy See were reinforced. In 1255, Mindaugas received permission from Pope Alexander IV to crown his son as King of Lithuania. A noble court, an administrative system, and a diplomatic service were initiated. Silver long coins, an index of statehood, were issued. He sponsored the construction of a cathedral in Vilnius, possibly on the site of today's Vilnius Cathedral.

Immediately after his coronation, Mindaugas transferred some lands to the Livonian Order – portions of Samogitia, Nadruva, and Dainava—although his control over these western lands was tenuous. There has been much discussion among historians as to whether in later years (1255–1261) Mindaugas gave even more lands to the order. The deeds might have been falsified by the order; the case for this scenario is bolstered by the fact that some of the documents mention lands that were not actually under the control of Mindaugas and by various irregularities in treaty witnesses and seals.

Mindaugas and his antagonist Daniel reached a reconciliation in 1255; the Black Ruthenian lands were transferred to Roman, Daniel's son. Afterwards Mindaugas's son Vaišvilkas received baptism as a member of the Orthodox faith, becoming a monk and later founding a convent and monastery. Tautvilas's antagonism was temporarily resolved when he recognized Mindaugas' superiority and received Polatsk as a fiefdom. A direct confrontation with the Mongols occurred in 1258 or 1259, when Berke Khan sent his general Burundai to challenge Lithuanian rule, ordering Daniel and other regional princes to participate. The Novgorod Chronicle describes the following action as a defeat of the Lithuanians, but it has also been seen as a net gain for Mindaugas.

A single sentence in the Hypatian Chronicle mentions Mindaugas defending himself in Voruta against his nephews and Duke Vykintas; two other sources mention "his castle". The location of Voruta is not specified, and this has led to considerable speculation, along with archeological research, concerning the seat of his court. At least fourteen different locations have been proposed, including Kernavė and Vilnius. The ongoing formal archeological digs at Kernavė began in 1979 after a portion of the site named "Mindaugas Throne hill-fort" collapsed. The town now hosts a major celebration on Statehood Day.

Assassination and aftermath

The Livonian Order used their alliance with Mindaugas to gain control over Samogitian lands. In 1252 he approved the Order's construction of Klaipeda Castle. Their governance, however, was seen as oppressive. Local merchants could only conduct transactions via Order-approved intermediaries; inheritance laws were changed; and the choices among marriage partners and residencies were restricted. Several pitched battles ensued. In 1259 the Order lost the Battle of Skuodas, and in 1260 it lost the Battle of Durbe. The first defeat encouraged a rebellion by the Semigalians, and the defeat at Durbe spurred the Prussians into the Great Prussian Rebellion, which lasted for 14 years. Encouraged by these developments and by his nephew Treniota, Mindaugas broke peace with the Order. The gains he had expected from Christianization had proven to be minor.

Mindaugas may have reverted to paganism afterwards. His motivation for conversion is often described by modern historians as merely strategic. The case for his apostasy rests largely on two near-contemporary sources: a 1324 assertion by Pope John XXII that Mindaugas had returned to error, and the Galician–Volhynian Chronicle. The chronicler writes that Mindaugas continued to practice paganism, making sacrifices to his god, burning corpses, and conducting pagan rites in public. Historians have pointed to the possibility of bias in this account, since Mindaugas had been at war with Volhynia. Pope Clement IV, on the other hand, wrote in 1268 of "Mindaugas of happy memory" (clare memorie Mindota), expressing regret at his murder.

In any event, the Lithuanians were not prepared to accept Christianity, and Mindaugas' baptism had little impact on further developments. The majority of the population and the nobility remained pagan; his subjects were not required to convert. The cathedral he had built in Vilnius was superseded by a pagan temple, and all the diplomatic achievements made after his coronation were lost, although the practice of Christianity and intermarriage were well tolerated.

Regional conflicts with the Order escalated. Alexander Nevsky of Novgorod, Tautvilas, and Tautvilas's son Constantine agreed to form a coalition in opposition to Mindaugas, but their plans were unsuccessful. Treniota emerged as the leader of the Samogitian resistance; he led an army to Cēsis (now in Latvia), reaching the Estonian coast, and battled Masovia (now in Poland). His goal was to encourage all the conquered Baltic tribes to rise up against the Christian orders and unite under Lithuanian leadership. His personal influence grew while Mindaugas was concentrating on the conquest of Ruthenian lands, dispatching a large army to Bryansk. Treniota and Mindaugas began to pursue different priorities. The Rhymed Chronicle mentions Mindaugas's displeasure at the fact that Treniota did not create any alliances in Latvia or Estonia; he may have come to prefer diplomacy. In the midst of these events Mindaugas' wife Morta died, and he took her sister, Daumantas' wife, as his own. In retaliation, Daumantas and Treniota assassinated Mindaugas and two of his sons in fall 1263. According to a late medieval tradition, the assassination took place in Aglona. He was buried along with his horses, in accordance with ancestral tradition. After Mindaugas' death, Lithuania lapsed into internal disorder. Three of his successors—Treniota, his son-in-law Svarn, and his son Vaišvilkas—were assassinated during the next seven years. Stability did not return until the reign of Traidenis, designated Grand Duke ca. 1270.

Legacy

Mindaugas held a dubious position in Lithuanian historiography until the Lithuanian national revival of the 19th century. While pagan sympathizers held him in disregard for betraying his religion, Christians saw his support as lukewarm. He received only passing references from Grand Duke Gediminas and was not mentioned at all by Vytautas the Great. His known family relations end with his children; no historic records note any connections between his descendants and the Gediminids dynasty that ruled Lithuania and Poland until 1572. A 17th-century rector of Vilnius University held him responsible for the troubles then being experienced by the Polish–Lithuanian Commonwealth ("the seed of internal discord among the Lithuanians had been sown".) A 20th-century historian charged him with the "destruction of the organization of the Lithuanian state". The first academic study of his life by a Lithuanian scholar, Jonas Totoraitis (Die Litauer unter dem König Mindowe bis zum Jahre 1263) was not published until 1905. In the 1990s historian Edvardas Gudavičius published his findings pinpointing a coronation date, which became a national holiday. The 750th anniversary of his coronation was marked in 2003 by the dedication of the Mindaugas Bridge in Vilnius, numerous festivals and concerts, and visits from other heads of state.

Mindaugas is the primary subject of the 1829 drama Mindowe, by Juliusz Słowacki, one of the Three Bards. He has been portrayed in several 20th-century literary works: the Latvian author Mārtiņš Zīverts' tragedy Vara (Power, 1944), Justinas Marcinkevičius' drama-poem Mindaugas (1968), Romualdas Granauskas' Jaučio aukojimas (The Offering of the Bull, 1975), and Juozas Kralikauskas'

About кароль Літвы Міндоўг (Belarusian)

Міндоўг (Мендог, лац.: Mindowe; каля 1195 — 12 верасня 1263) — першы вялікі князь (кан. 1248—1253 і 1261—1263) Вялікага княства Літоўскага, першы і апошні кароль літоўскі (1253—1261).

Княжэнне Міндоўга прыйшлося на пачатак утварэння новай цэнтралізаванай дзяржавы — Вялікага княства Літоўскага, якое першапачаткова ўключыла ў сябе ўсходнеславянскія і балцкія землі ў Панямонні (якія цяпер уваходзяць у Рэспубліку Беларусь і Літоўскую Рэспубліку). Гэты працэс адбываўся ў сярэдзіне XIII ст. — у складаны час, калі ў выніку пагрозы з боку Лівонскага ордэну і мангола-татарскага нашэсця склаліся цяжкія ўмовы для існавання славянскага і балцкага насельніцтва. Такія абставіны вымушалі Міндоўга шукаць шляхі для ўмацавання сваёй дзяржавы і неаднойчы змяняць саюзнікаў.

У гісторыі Літоўскай Рэспублікі ВКЛ з'яўляецца княствам, з якога пачалася літоўская дзяржаўнасць, а Міндоўг — першым правіцелем літоўскай дзяржавы. У гісторыі Рэспублікі Беларусь, на землях якой дзяржаўнасць пачалася з больш ранніх Полацкага і Тураўскага княстваў, Міндоўг выступае як першы правіцель ВКЛ — дзяржавы, якая ў далейшым ахапіла ўсю сучасную тэрыторыю Беларусі, Літвы і шэраг суседніх зямель.

Паходжанне

Паводле надзейных крыніц паходжанне Міндоўга дакладна невядома. Лівонская старэйшая рыфмаваная хроніка (каля 1290) паведамляе толькі, што бацька Міндоўга быў «вялікі кароль» (könig gros) — магчыма, гэта значыць, што яму былі падначалены «меншыя» князі. Аднак імя не названа. Гісторык В. Л. Насевіч лічыць верагодным, што бацькам Міндоўга быў князь літоўскі Даўгерутэ, які неаднаразова ўзгадваецца ў «Хроніцы Лівоніі» (XIII ст.).

Легендарныя творы паходжанне Міндоўга апісваюць па-рознаму. Паводле радаводу з Васкрасенскага летапісу (XVI ст.), Міндоўг паходзіць з роду полацкіх князёў Ізяславічаў (Рагвалодавічаў), а яго бацькам быў Маўкольд Расціславіч. Паводле аднаго з позніх паданняў, Міндоўг паходзіў са старажытнарымскага роду Палямонавічаў, які прыйшоў з аднаверцамі пасля арыянскага расколу ў хрысціянстве на берагі Балтыйскага мора. У «Хроніцы Быхаўца» (XVI ст.) бацькам Міндоўга названы Рынгольд, міфічны літоўскі князь з Палямонавічаў.

Імя

У крыніцах імя князя сустракаецца ў розных формах — ст.-рус.: Мидогъ, Мендогъ, Минъдовгъ; лац.: Mindowe; ням.: Myndowen. На думку літоўскага гісторыка Т. Баранаўскаса, імя Міндоўг утворана ад літоўскіх слоў mintis (думка) і daug (шмат), і азначае «той, хто шмат думае».

Біяграфія

Княжанне ў літоўскай зямлі

Упершыню Міндоўг згадваецца ў Галіцка-Валынскім летапісы ў канцы 1219 года пад імем Мидогъ разам з братам Даўспрункам, як чацвёрты з пяці старэйшых літоўскіх князёў, якія разам з іншымі 16-цю літоўскімі князямі — жамойцкімі, дзяволцкімі, Рушкавічамі і Булевічамі — заключылі мір з галiцка-валынскiмi князямi Данілам і Васількам Раманавічамі:

«Бж҃иимъ повелениемь . прислаша кнѧзи Литовьскии . к великои кнѧгини Романовѣ . и Данилови и Василкови . миръ дающе бѧхоу же имена Литовьскихъ кнѧзеи се старѣшеи . Живинъбоудъ . Давъѧтъ . Довъспроункъ . братъ его Мидогъ.» (Ст.-рус.)

Да сярэдзіне 1230-х г. Міндоўг дасягнуў аднаасобнай вярхоўнай улады ў землях Літвы або значнай яе часткі. Вясною 1238 года «Літва Міндоўга» знаходзілася ў саюзных або васальных адносінах з галіцка-валынскім князем Данілам Раманавічам, які накіроўваў яе і князя Ізяслава Новагародскага ваяваць супраць польскага князя Конрада І Мазавецкага.

У сярэдзіне ліпеня 1245 года Даніла пасылае да Міндоўга па дапамогу супраць венграў, Міндоўг паслаў войска, але яно не паспела да вырашальнай бітвы пры Яраславе 17 ліпеня 1245 года.

Утварэнне ВКЛ і пачатак княжання ў ім

Неўзабаве Міндоўг далучыў да сваіх уладанняў Навагародскую зямлю, што фактычна дало пачатак утварэнню ВКЛ. Пасля гэтага адносіны Міндоўга з Данілам сталі варожымі.

Першапачаткова тэрыторыя дзяржавы ўключала ў сябе славянскія землі ў Верхнім Панямонні (з гарадамі Навагародак, Ваўкавыск, Гародня, Слонім) і балцкія землі ў сярэднім цячэнні р. Вілія (дзе пазней будзе заснаваны г. Вільня).

У познім Густынскім летапісы (XVII ст.) паведамляецца пра хрышчэнне Міндоўга каля 1246 года ў праваслаўе, але звестак пра гэта ў больш ранніх крыніцах няма. Наадварот, паводле Галіцка-Валынскага летапісу Міндоўг заставаўся паганцам да прыняцця каталіцкага хрышчэння.

Вайна 1249—1254 гадоў

У канцы 1248 года Міндоўг захапіў у землях Літвы ўладанні сваіх пляменнікаў Таўцівіла Даўспрункавіча і Эдзівіда Даўспрункавіча — з-за іх даўняй варожасці да яго. Таўцівіл і Эдзівід збеглі да Данілы, жонкай якога была іх сястра. Да мяцяжу Таўцівіла і Эдзівіда далучыліся жамойцкі князь Выкінт, Даніла Раманавіч, Лівонскі ордэн і Рыжскае арцыбіскупства. Узімку 1249—1250 Даніла ідзе вайной супраць Міндоўга да Новагародка. Таўцівіл з дапамогай Данілы ваюе з Міндоўгам увесь 1250 г..

Каб разбурыць гэту небяспечную кааліцыю, Міндоўг і яго жонка ў пач. 1251 г. прынялі каталіцтва, і ўжо з дапамогаю рыцараў Лівонскага ордэна Міндоўг працягваў ваяваць са сваімі пляменнікамі. Ён пайшоў у Жамойць да замку Цверамет, які належаў Выкінту — дзядзьку і саюзніку Таўцівіла і Эдзівіда. Цверамет ён узяць не здолеў, у сутычцы быў паранены ў сцягно, і адступіў з Жамойці ў Літоўскую зямлю. Таўцівіл пераследаваў яго, і Міндоўг зачыніўся ад пагоні ў замку Варута. Міндоўг накіраваў з замка супраць Таўцівіла свайго шурына — князя Лугвена, пасля сутычкі Таўцівіл адступіў і звярнуўся па дапамогу да Данілы.

Узімку 1251—1252 Даніла дасылае вялікае войска, якое спусташае ўсе ўладанні Міндоўга. І хоць Міндоўг у адказ даслаў свайго сына (магчыма, Войшалка) ваяваць ваколіцы г. Турыйска, але быў змушаны пайсці на перамовы. Таўцівіл прыехаў да Данілы, відаць, каб пераконваць не заключаць мір. Ці то ўмовы, прапанаваныя Міндоўгам, не задаволілі Данілу, ці то аргументы Таўцівіла былі пераканаўчыя, але мір не быў заключаны, і ў кан. 1252 Даніла з вялікім войскам зноў пайшоў супраць Міндоўга да Новагародка.

Каранацыя

Каранацыя Міндоўга. Гравюра з кнігі Л. Ходзькі «Палонія», 1824. 6 ліпеня 1253 г., у дзень св. Пятра і Паўла (або 29 ліпеня), па даручэнні Папы рымскага Інакенція IV Міндоўг і яго жонка Марта былі каранаваныя як кароль і каралева Літвы. Магчыма, каранацыя адбылася ў Новагародку. Першы даследчык гісторыі ВКЛ М. Стрыйкоўскі (XVI ст.) месцам каранацыі спачатку называе Кернаў — сярэдневяковае замкавае паселішча, цяпер мястэчка Шырвінцкага раёна Вільнюскага павета, Літва:

Мацей Стрыйкоўскі «Потым ахрысціўся, Мэндольф названы, На Літоўскае каралеўства каранаваны, У Кернаве з дазволу Папскага і Цэсарскага.» (З паэмы «Ганец цноты».)

«Так яго з волі папскай укаранавалі У Кернаве і літоўскім каралём абвясцілі.» (З паэмы-хронікі «Аб пачатках, паходжанні, дзейнасці, справах рыцарскіх і хатніх слаўнага народа літоўскага, жамойцкага і рускага...».)

Але затым у сваёй галоўнай працы — «Хроніка польская, літоўская, жамойцкая і ўсяе Русі» — М. Стрыйкоўскі змяніў думку і заявіў, што каранацыя адбылася ў Наваградку:

«...Гайндрыха, які, прыехаўшы да Наваградка Літоўскага з арцыбіскупам Рыжскім і з крыжакамі прускімі і лівонскімі, Міндоўга альбо Мяндока на каралеўства Літоўскае паводле звыклых цырымоніяў царкоўных памазаў...»

Каранацыя дазволіла Міндоўгу выйсці з вайны, хоць ён быў вымушаны часова аддаць крыжакам частку Жамойці, а сыну Данілы Раману — Навагрудак. У 1254 сын Міндоўга — Войшалк — заключае мір з Данілам, выдае сваю сястру за яго сына Шварна і перадае гарады Новагародак, Ваўкавыск і Слонім іншаму яго сыну — Раману.

Падзеі пасля 1254 г.

Каля 1257 г. супраць Літоўскай дзяржавы быў наладжаны паход мангола-татарскага ваеначальніка Бурундая і галіцка-валынскі князёў, аднак Міндоўг здолеў не толькі захаваць уладу, але і аднавіў поўны кантроль над Наваградскай зямлёй.

У 1260 годзе Міндоўг скасаваў дамову з Лівонскім ордэнам і адмовіўся ад каталіцтва, у выніку чаго згубіў правы на каралеўскi тытул. Ён пачаў разам з жамойтамі вайну з Лівонскім (Iнфлянцкiм) ордэнам, уступіўшы для гэтага ў саюз з наўгародскім князем Аляксандрам Яраславічам і іншымі рускімі князямі.

У 1260-х гадах Міндоўг карыстаўся неабмежаванай уладай, што выклікала незадаволенне і змову супраць яго князёў жамойцкага Траняты, полацкага Таўцівіла і нальшчанскага Даўмонта. У выніку змовы ўвосень 1263 Міндоўг разам з двума малодшымі сынамі быў забіты.

Сям'я

Жонкі

Расійскі гісторык XVIII ст. В. М. Тацішчаў адзначыў без спасылкі на крыніцу, што маці Войшалка — старэйшага сына Міндоўга — была княжна цвярская. Тацішчаў мог карыстацца крыніцамі, якія не дайшлі да нашага часу, у існуючых зараз крыніцах няма звестак пра маці Войшалка і яго сястры.

  • Марта (? — ~1262, імя нададзенае пры хрышчэнні ў 1251 г., імя пры нараджэнні невядома). Паводле летапіснай згадкі, была ўдавой літоўскага князя Вышымута Булевіча, які быў забіты Міндоўгам, пасля чаго Міндоўг ажаніўся на Марце. Яе сыны былі найшмат маладзейшыя за іншых дзяцей Міндоўга — Войшалка і дачку.
  • Агна (?—?, імя паводле М. Стрыйкоўскага, сястра Марты, была жонкай князя нальшчанскага Даўмонта). Пасля смерці Марты Міндоўг ажаніўся на Агне (якая прыехала на пахаванне сястры) — быццам паводле завяшчання Марты, якая не хацела даверыць сваіх дзяцей нікому, акрамя Агны. Верагодна, гэта стала галоўнай прычынай удзелу Даўмонта ў змове супраць Міндоўга.

Дзеці

  • Войшалк (~1223 — 1267) — вялікі князь літоўскі ў 1264 — 1267, нашчадкаў не меў.
  • Дачка (?—?, імя невядома) — з 1254 жонка галіцка-валынскага княжыча Шварна Данілавіча (1230-я — 1270), князя холмскага ў 1264 — 1270, вялікага князя літоўскага ў 1267 — 1270, нашчадкаў не мела.

Сыны ў шлюбе з Мартай:

  • Рукля (?—1263),
  • Рупейка (?—1263). Улада ў дзяржаве пасля Міндоўга Пасаду вялікага князя заняў Транята. Аднак у 1264 г. ён быў забіты змоўшчыкамі — ранейшымі слугамі Міндоўга. Наступным вялікім князем стаў сын Міндоўга — Войшалк.

Вядомыя граматы Міндоўга

  • Сярод дакументаў, якія вядомы як граматы Міндоўга, ёсць як сапраўдныя (аўтэнтычныя), так і падробкі (фальсіфікаты). Адносна сапраўднасці некаторых грамат даследчыкі не маюць агульнага меркавання.
  • 1253 — на дазвол бязмытнага гандлю ў ВКЛ для рыжскіх купцоў; валодае ўсімі прыкметамі аўтэнтычнасці, але не мае агульных рысаў з іншымі граматамі; упершыню апублікавана Ф. Г. фон Бунге (Bunge № 243).
  • 1253, ліп. — на дараванне Лівонскаму ордэну земляў у Жамойці; аўтэнтычная; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 252).
  • 1254 — на дараванне земляў літоўскаму біскупу Хрысціяну; аўтэнтычная; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 263).
  • 1255, кастр. — на дараванне Лівонскаму ордэну Селоніі; аўтэнтычная; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 286).
  • 1255, кастр. — да Папы рымскага па зацвярджэнне даравання Селоніі; аўтэнтычная; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 287).
  • 1257 — на паўторнае дараванне Лівонскаму ордэну земляў у Жамойці; фальсіфікат; упершыню апублікавана Э. Рачыньскім (CDL № 8).
  • 1257 — на дараванне Лівонскаму ордэну ўсёй Жамойці; фальсіфікат; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 294).
  • 1259, 7 жн. — на дараванне Лівонскаму ордэну Дайнавы, Скаловіі і Жамойці; аўтэнтычная; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 342).
  • 1260, сяр. чэрв. — на дараванне Літвы Лівонскаму ордэну ў выпадку безпатомнай смерці; фальсіфікат; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 354).
  • 1261, 7 жн. — на паўторнае дараванне Лівонскаму ордэну Селоніі (з апісаннем яе межаў); фальсіфікат; упершыню апублікавана Бунге (Bunge № 363).

Пячатка Міндоўга Пячатка Міндоўга — гэта сярэднявечная пячатка, якая прымацавана да граматы Міндоўга, як караля Літвы, за кастрычнік 1255 г. аб перадачы Тэўтонскаму ордэну латвійскай зямлі Сэлія. Аб сапраўднасці гэтай граматы вядуцца навуковыя абмеркаванні. Калі яна з'яўляецца сапраўднай, то на пячатцы захавалася адзіная прыжыццёвая выява Міндоўга.

У маі 1393 г. папскі легат зрабіў падрабязнае апісанне пячаткі. Апісанне дакладна перадае той выгляд, які існуе і цяпер — акрамя шнуроў, якімі пячатка была прымацавана да пергаменту: паводле апісання, шнуры былі белы і жоўты, а цяпер яны белы і сіні.

Надпіс (легенда), дзе павінны знаходзіцца імя Міндоўга і тытул, амаль цалкам адколатая. Захаваўся толькі маленькі крыж, які паказвае пачатак тэксту легенды, і літара. Літара можа быць прачытана як M, D, або SІ. Згодна з апісаннем 1393 г., калі легенда была яшчэ цэлая, яна чыталася: + MYNDOUWE DEI GRA REX LITOWIE (лац.) — «Міндоўг Божаю ласкаю кароль Літвы».

Гістарыяграфія

У гістарыяграфіі дасюль няма кансэнсусу па асноўных пытаннях біяграфіі Міндоўга, якія былі сфармуляваныя яшчэ З. Івінскісам (1939): 1) ці належала Міндоўгу вызначальная роля ва ўтварэнні ВКЛ; 2) якое было паходжанне Міндоўга; 3) дзе была сталіца Міндоўга; 4) якія з грамат Міндоўга з'яўляюцца аўтэнтычнымі; 5) калі Міндоўг быў больш шчырым — прымаючы хрысціянства ці вяртаючыся ў паганства; 6) якая мусіць быць ацэнка яго дзейнасці з пазіцый сённяшняга часу.

У сярэдзіне 16 ст. Мацей Стрыйкоўскі заўважыў, што Міндоўг не застаўся ў літоўскай народнай памяці, у адрозненні ад шматлікіх іншых асоб — у т. л. міфічных, а згадваецца толькі на старонках рускіх летапісаў. Стрыйкоўскі быў здзіўлены гэтым фактам, бо лічыў, што Міндоўг больш варты памяці ў літоўцаў, як стваральнік літоўскай дзяржавы.

Über König von Litauen Myndowen (Deutsch)

Mindaugas (deutsch Myndowen, polnisch Mendog, weißrussisch Міндоўг, Mindoug, russisch Миндовг, Mindowg), (* um 1203; † 12. September 1263) regierte zwischen 1238 und 1263 als litauischer Fürst bzw. später Großfürst. Im Sommer 1253 erhielt er auf Veranlassung des Papstes Innozenz IV. sogar die Königskrone. Der Krönungstag ist heute ein offizieller Feiertag in Litauen. Um dies zu ermöglichen, wurde dieser auf den 6. Juli 1253 festgelegt.

Mindaugas wird die Einigung der fünf Fürstentümer Litauens zu einem Staatswesen angerechnet, auch wenn seine Machtposition umstritten war. Voraussetzung war die Bildung militärischer Gefolgschaften, zum Teil aus der bäuerlichen Bevölkerung abgesondert, zum Teil aus geflohenen Russen rekrutiert, welche die Machtposition des Fürsten im Land stärkten.

Leben

Erstmals wird sein Name in einem Vertrag von 1219 erwähnt, in dem er und andere litauische Fürsten (seine Verwandten sowie sein Bruder Dausprungas) ein Bündnis mit dem russischen Fürsten Daniel Romanowitsch von Galizien von Halytsch-Wolhynien eingingen. Auch in der Folge leistete er Söldnerdienste für Konrad von Masowien (1237) und Daniel von Galizien (1245).

Bald trugen ihm die Bojaren die Herrschaft Litauens an, so dass er 1238 als Herrscher des Landes erwähnt wurde. 1249 verjagte er seine Neffen Tautvilas und Gedivydas, die Söhne seines vor 1238 verstorbenen Bruders Dausprungas, sowie deren Onkel mütterlicherseits, den Schemaiten-Fürst Vykintas nach Galizien, als sie bei einem Feldzug gegen Wladimir-Susdal erfolglos blieben. In den nächsten zwei Jahren wies er ihre Rückkehrversuche ab. Somit erlangte er auch die tatsächliche Herrschaft. Einer der Neffen, Tautvilas, ließ sich in Riga taufen und erlangte so die Unterstützung des Deutschen Ordens. Mindaugas musste nachziehen. Auch er ließ sich 1251 taufen und empfing daraufhin 1253 vom Papst die Königskrone. Später söhnte er sich mit Tautvilas aus.

Mindaugas verbündete sich auch erneut mit Daniel von Galizien († 1264), der sich damals gegen die Goldene Horde auflehnte. Eine Heirat zwischen Mindaugas’ Tochter und Daniels Sohn Švarno verband zudem 1255 beide Herrscherfamilien. Das Bündnis blieb fruchtlos und die Tataren zwangen 1258/59 beide zur Flucht. Das schwächte Mindaugas’ Position gegenüber den Schemaiten, die am 13. Juli 1260 in der Schlacht an der Durbe dem Deutschen Orden eine schwere Niederlage beibringen konnten – und zwar ohne Mindaugas.

Mindaugas wandte sich wieder vom Christentum ab (wobei diese Tatsache umstritten bleibt) und verbündete sich nun mit den heidnisch gebliebenen Schemaiten seines Neffen Treniota, der Sohnes seiner Schwester mit Vykintas, gegen den Orden. Aber der Feldzug 1261 blieb erfolglos und Mindaugas verlor den Rückhalt bei seinen Untergebenen. Im Herbst 1263 wurden er und zwei seiner Söhne von seinem Schwager Daumantas und seinem Neffen Treniota ermordet.

Mindaugas Sohn Vaisalga übernahm 1264 die Regierung, trat aber wieder zurück und wurde bald ebenfalls ermordet. Bis zum Ende des Jahrhunderts herrschte dann weitgehende Unordnung in Litauen, so dass selbst über die Lebensdaten der Großfürsten Unklarheiten bestehen.

Familie

Mindaugas war verheiratet mit Morta Mindaugienė (1210–1262) und hatte die Söhne Vaišelga, Rūklys und Rupeikis.

Nachwirkung

Mindaugas wird in Litauen und zum Teil auch in Weißrussland als Nationalheld verehrt. 2003 wurde eine Brücke in Vilnius nach ihm benannt. Ebenfalls wurde in der litauischen Hauptstadt ein Denkmal für Mindaugas vor dem Nationalmuseum eröffnet.

About Mindoŭh Litván király (Hungarian)

Mindaugas litván nagyfejedelem

Mindaugas (kb. 1203 – 1263 ősze) Litvánia első ismert nagyfejedelme és első – és egyetlen megkoronázott – királya. Származása, ifjúsága, hatalomra jutásának módja ismeretlen; egy 1219-es szerződésben már tekintélyes fejedelemként, 1236-ban pedig már a litvánok uralkodójaként említik. Az 1230-as és 1240-es években délkeleti irányban terjeszkedett. 1250-ben vagy 1251-ben, amikor állama belső problémákkal küszködött, felvette a római katolikus vallást és szövetséget kötött a litvánok régi ellenségével, a Livóniai Lovagrenddel. 1253 nyarán Litvánia királyává koronázták; alattvalói száma elérte a 300–400 ezret.

Uralkodása alatt elkezdte kiépíteni az államszervezetet, de le kellett küzdenie rokonai és a többi fejedelem ellenállását. Államát délkelet felől az Arany Horda tatárjai is támadták. 1261-ben felmondta szövetségét a Livóniai Lovagrenddel és feltehetően visszatért pogány vallásához. 1263-ban unokaöccse, Treniota és Daumantas fejedelem a fiaival együtt meggyilkolta őt bosszúból, mert utóbbi feleségét erővel magához vette.

Az utókor csak a 19. század végén és a 20. században kezdte a litván állam megalapítójaként tisztelni. Jelentős tettei közé sorolják a tatár előrenyomulás megállítását, Litvánia nemzetközi elismertetését és nyugati orientációját. Megkoronázásának napja (július 6.) nemzeti ünnep Litvániában.

Mindaugas volt Litvánia egyetlen királya. Bár Jagelló után a litván nagyfejedelmek többségét lengyel királlyá is koronázták, a két cím különálló maradt.

Származása és nevének eredete

Mindaugas megkeresztelése (17. sz.) Mindaugas uralkodásáról a legfontosabb korabeli források a német Livóniai verses krónika (Livländische Reimchronik) és az orosz Ipatyjev-krónika. Mindkettőt a litvánok ellenségei írták, így hangnemük elfogult (különösen az orosz krónika) és pontatlanok is, hiányoznak belőlük az események időpontjai és helyszínei. A Livóniai verses krónika például 125 verssort szentel a koronázás leírásának, de nem említi, hogy hol vagy mikor történt.[5] Fontos forrás a király megtéréséről és koronázásáról szóló pápai bulla is. Maguk a litvánok semmilyen korabeli írásos emléket nem hagytak ránk Mindaugasról (kivéve néhány rendeletet, amivel birtokokat adományoznak a Livóniai Lovagrendnek, de ezek eredetisége vitatott). A forráshiány miatt a király személyét vagy uralkodását illetően sok a megválaszolatlan kérdés.

Az egyik ilyen kérdés Mindaugas származása és családfája. A 16–17. században írt Bychowiec-krónika a római eredetű Polemonidákra vezeti vissza a litván fejedelmek családfáját, de állításait megcáfolták.[6] Születésének idejét 1200 körülre teszik, de erős bizonyíték ezt sem támasztja alá.[7][8] A Livóniai verses krónika azt írja apjáról, hogy egy nagy fejedelem (ein kunic grôß) volt, de nevet nem említ; a későbbi krónikák szerint apját Ryngoldnak hívták. Az 1219-es szerződés szövege megemlíti bátyját, Dausprungast és annak fiait (Mindaugas unokaöccseit), Tautvilast és Gedvydast. Volt két nővérük is, egyik Szamogitia fejedelméhez, Vykintashoz, a másik Danyiil Romanovics halicsi fejedelemhez ment feleségül. Vykintas és fia, Treniota fontos szerepet játszott a későbbi hatalmi harcokban. Mindaugasnak legalább két felesége volt: egy testvérpár, akik közül az egyiket Mortának hívták, a másik [neve nem ismert] Daumantas Nalsani fejedelem felesége, Agna, akit Morta (Marta?) temetésén Mindaugas elragadott. Lehetséges, hogy volt korábbi felesége is, mert Vaišelga nevű fia és lánya (aki Svarnhoz, a későbbi nagyfejedelemhez ment feleségül) már felnőtt volt, amikor Morta gyermekei még kicsik voltak. Két másik fiát, Ruklyst és Rupeikist vele együtt meggyilkolták. Elképzelhető, hogy több gyermeke is született, de a krónikások azokról nem adtak hírt.

Nevének pontos formája is vita tárgya volt. A korabeli források sok, saját nyelvük szerint eltorzított formában írták le a nevét: latinul Mindowe; németül Mindouwe, Myndow, Myndawe, Mindaw; lengyelül Mendog, Mondog, Mendoch, Mindovg; oroszul pedig Mindovg, Mindog vagy Mindovh formák ismertek. Mivel életéről az orosz források tudósítanak legrészletesebben, a nyelvészek ezeket tartják legmegbízhatóbbnak Mindaugas eredeti litván nevének rekonstruálásában. A leggyakoribb orosz forma a Mindovg, amit litvánul Mindaugasnak vagy Mindaugisnak lehet átírni. Kazimieras Būga litván nyelvész 1909-es tanulmányában javasolta az -as toldalék használatát, és álláspontja azóta általánosan elfogadott. A Mindaugas kéttagú név, részei a min és a daug, melyek a "daug menąs" (sok bölcsesség) vagy "daugio minimas" (sok hírnév) kifejezésekre vezethetőek vissza.

Hatalomra jutása

Kora középkori földvár (Šeiminyškėliai), feltételezések szerint itt volt Mindaugas székhelye, Voruta A 13. század elején a litvánok számos törzsre oszlottak és mindegyiknek megvolt a maga független fejedelme.Egymás közötti kapcsolataikat a közös vallás és szokások, kereskedelem, rokonság, közös hadjáratok jellemezték. A 12. században megjelentek a térségben a nyugat-európai kereskedők és hittérítők, akik 1201-ben a lettek földjén megalapították Riga városát. A kereszteslovagok balti hódításait ideiglenesen megakasztotta 1236-os vereségük a saulei csatában, de a fegyveres lovagrendek továbbra is komoly fenyegetést jelentettek. Miután a mongolok megdöntötték a Kijevi Ruszt, a litvánok földjén is mindennapossá váltak a tatár betörések.

Az első egyértelmű bizonyíték arra, hogy a balti törzsek egyesítették erőiket a külső fenyegetéssel szemben, a Halics-Volhíniai fejedelemséggel kötött 1219-es szerződésük. A szerződést litván részről húsz fejedelem és egy özvegy fejedelemasszony írta alá, közülük öten elsőbbséget élveztek a többi tizenhat előtt. Fiatal kora ellenére Mindaugas, valamint bátyja, Dausprungas is a tekintélyes ötök közé tartozott, vagyis feltehetően örökölték pozíciójukat. Tizenhét évvel később a Livóniai verses krónika már egész Litvánia urának nevezi, de nem egyértelmű, hogyan jutott el odáig. A kijevi krónikák szerint több fejedelmet meggyilkoltatott vagy száműzött, köztük saját rokonait is. A brit történész, Stephen C. Rowell megfogalmazása szerint hatalomra jutása "az ismerős módszerekkel, házasság, gyilkosság és fegyveres hódítás révén történt".

Az 1230-as, 1240-es években Mindaugas megerősítette és kiterjesztette hatalmát a szomszédos balti és szláv területekre. A térséget ekkoriban eluralták a fegyveres konfliktusok; míg a litvánok Kurlandban a németekkel csatáztak, a mongolok 1240-ben elpusztították Kijevet, 1241-ben feldúlták Lengyelországot és felgyújtották Krakkót, (majd csatlakoztak a Magyarországot pusztító Batu kánhoz). A saulei csatában aratott győzelem megállította ugyan a teuton lovagok előrenyomulását, de a balti tengerparton tovább terjeszkedtek és megalapították Memel (Klaipėda) városát. Mivel északon és nyugaton a németek útját állták, Mindaugas kihasználta a kijevi állam összeomlását és délkelet felé terjeszkedett, elfoglalva Navahrudak, Hrodna, Vavkaviszk városokat, valamint a Polocki Fejedelemséget,[23] bár az ezekért a városokért folyó csatákról a krónikák nem adnak hírt. A Gusztinyai krónika szerint 1246-ban Navahrudak templomában ortodox rítus szerint felvette a keresztséget; ennek ellenére később politikai okokból újból megkeresztelkedett, ezúttal katolikusként. 1239-ben fiát, Vaišelgát bízta meg az újonnan meghódított, Fekete Ruténiának nevezett terület kormányzásával. 1248-ban elküldte unokaöccseit, Tautvilast és Edivydast, valamint sógorát, Vykintas szamogitiai fejedelmet Szmolenszk meghódítására, de nem jártak sikerrel. 1249-ben megpróbálta megszerezni unokaöccsei és Vykintas birtokait, mire kitört a belháború.

Királlyá koronázása

IV. Ince pápa bullája Litvánia püspökének közvetlenül Róma alá rendeléséről, valamint Mindaugas megkeresztelkedéséről és koronázásáról Tautvilas, Edivydas és Vykintas szövetségét támogatták a nyugat-litvániai szamogétok, a Livóniai Lovagrend, Danyiil halicsi (aki felesége révén volt rokona a lázadóknak) és Vaszilkó volhíniai fejedelem is.[20] A két orosz fejedelem elfoglalta Fekete Ruténiát és elűzte Vaišelgát. Tautvilas a németek szövetségéért cserébe Rigába ment és ottani érsek megkeresztelte.[8] 1250-ben a lovagrend betört Litvániába és végigpusztította Mindaugas támogatóinak földjeit. Mindaugas igen nehéz helyzetbe került, egyszerre támadták északról és délről és gondolnia kellett a megmaradt területein fellángoló lázadás lehetőségére is. Sikerült azonban kihasználnia a lovagrend és a rigai érsek közötti konfliktust és gazdag ajándékaival megbékítette Andreas von Stierland nagymestert, aki még mindig neheztelt Vykintasra a saulei vereség miatt.

1250-ben vagy 1251-ben Mindaugas beleegyezett abba, hogy felad bizonyos nyugat-litvániai területeket és megkeresztelkedik, ha cserébe a pápa elismeri királynak. IV. Ince örömmel fogadta a mongolok határvidékén létrejövő új keresztény királyságot; cserébe Mindaugas a segítségét kérte a lovagrenddel és a rigai érsekkel szembeni konfliktusában. 1251. július 17-én a pápa kiadott két bullát: az egyikben utasította Kulm püspökét, hogy koronázza Mindaugast Litvánia királyává, nevezzen ki egy litván püspököt és építtessen egy katedrálist, a másikban pedig kinyilvánította, hogy a litván püspök nem a rigai érsek, hanem közvetlenül a Szentszék alá lesz rendelve. Mindaugas megkeresztelkedésének pontos időpontja nem ismert. Vele együtt kereszténnyé lett felesége, két fia és udvartartása is; Ince pápa később úgy írt hogy a király alattvalóinak sokasága is megkeresztelkedett.

A koronázás előkészületei és az egyházi hivatalok létrehozása két évet vettek igénybe. A belháború közben folytatódott; 1251 nyarán Tautvilas és megmaradt szövetségesei megtámadták Vorutát, melyet Mindaugas emberein kívül a lovagrend számszeríjászai is védtek. A támadás meghiúsult, a lázadók pedig visszavonultak Tviremet várába (talán Tverai). 1251-ben vagy 1252-ben meghalt Vykintas, Tautvilas pedig a halicsi fejedelemmel egyesítette erőit.

A Litván Királyság

Mindaugas birtokadományai a Livóniai Lovagrendnek[28] Időpont Birtok 1253. július Szamogitia egy része (Raseiniai, Betygala, Ariogala és Laukuva fele, a másik felük a püspöké lett 1254 márciusában), Dainava fele és Nadruva[29] 1255. október Szelónia 1257 Karšuva, Nadruva, Szamogitia egy része 1259. augusztus 7. Dainava része, egész Skalva és Szamogitia 1260. június egész Litvánia (ha Mindaugas örökös nélkül hal meg) 1261. augusztus 7. egész Szelónia Mindaugast és feleségét, Mortát 1253 nyarán koronázták meg. Heinrich Heidenreich kulmi püspök felügyelte a ceremóniát, a koronát pedig Andreas Stirland adta át.[8] Július 6. ma az államiság napja (Valstybės diena) Litvániában. Az Edvardas Gudavičius litván történész által támogatott fenti dátum ellenére, a koronázás pontos időpontja és helye ismeretlen.

A következő nyolc évben az országban viszonylagos nyugalom honolt. A király arra használta ki a békét, hogy megszervezze állama intézményrendszerét és folytassa keleti terjeszkedését. Megerősítette hatalmát Fekete Ruténiában, Pinszkben és a Daugava-folyónál fekvő fontos kereskedelmi központban, Polockban.[20] Békét kötött Haliccsal és lányát férjhez adta Danyiil fejedelem fiához, Svarnhoz (aki később maga is litván nagyfejedelem lesz egy időre). Megerősítette kapcsolatait a nyugati keresztény országokkal és a Szentszékkel. 1255-ben IV. Sándor pápa engedélyezte számára hogy fiát is litván királlyá koronázza. Elkezdték megszervezni a királyi udvart, a közigazgatás rendszerét és a követségeket, valamint bevezették az ezüstpénzt. Mindaugas támogatta egy vilniusi katedrális építését is, a melyet feltehetően a mai székesegyház helyén emeltek.

Mindaugas pecsétje 1255-ös birtokadományozó oklevelén (feltehetően a Teuton Lovagrend későbbi hamisítványa) Közvetlenül koronázása után Mindaugas nyugat-litvániai birtokokat (Szamogitia egy részét, Nadruvát és Dainavát) adományozott a Livóniai Lovagrendnek, bár itteni fennhatósága még mindig bizonytalan volt. Lehetséges, hogy 1255 után további adományokat is juttatott a német lovagoknak, de a történészek egy része az erre vonatkozó okleveleket hamisítványnak tekinti; a király olyan területeket is átadott, amelyeknek nem volt birtokában, a tanúk felsorolása és a pecsétek sem szabályosak.

Mindaugas és Danyiil fejedelem 1255-ben kiegyeztek, Fekete Ruténiát Danyiil fia, Roman kapta meg. Mindaugas fia, Vaišelga ortodox rítus szerint megkeresztelkedett, szerzetesnek állt és kolostort alapított. Tautvilas azzal engesztelte ki, hogy rábízta Polock kormányzását. 1258-ban vagy 1259-ben Berke, az Arany Horda kánja Burundáj vezetésével hadat küldött a litvánok ellen és megparancsolta a halicsi fejedelemnek, hogy csatlakozzon hozzájuk. A novgorodi első krónika szerint a litvánok vereséget szenvedtek, bár olyan nézet is van, hogy a támadás összességben erősítette Mindaugas helyzetét.

Az Ipatyevi krónika egy mondata szerint Mindaugas Vorutában védte meg magát rokonai támadása ellen, két másik forrás is említi "a várát". Voruta helye máig ismeretlen, pedig jelentős történészi és régészeti erőfeszítések történtek udvara helyszínének megtalálására. Legalább tizennégy különböző helyszínt feltételeztek eddig, köztük Kernavėt és Vilniust.

Meggyilkolása

A Litván Nagyfejedelemség terjeszkedése a 13-15. században A lovagrend arra használta a litván királlyal kötött szövetségét, hogy kiterjessze hatalmát Szamogitiára. Mindaugas 1252-ben beleegyezését adta a memeli vár felépítéséhez. A teuton lovagok új rendszerét azonban a lakosok nehezen viselték. Kereskedőik csak a lovagrend által kinevezett közvetítőkön keresztül gyakorolhatták mesterségüket, megváltoztak az örökösödési törvények, korlátozták költözési és házasodási jogaikat. A baltiak 1259-ben fellázadtak és a skuodasi, majd 1260-ban a durbei csatában súlyos vereséget mértek a lovagokra. Kitört a livóniaiak, majd közvetlenül ezután a poroszok felkelése, amely 14 évig tartott. Látva a lovagrend gyengeségét, és unokaöccse, Treniota biztatására, Mindaugas felmondta a szövetséget a németekkel. Áttéréséből nem származott annyi előnye, mint tervezte.

Elképzelhető, hogy Mindaugas ezután visszatért pogány isteneihez. Megtérését a mai történészek eleve tisztán taktikai jellegűnek tartják. Hitehagyásának lehetősége két, majdnem korabeli forráson alapul: XXII. János pápa 1324-ben úgy írt, hogy Mindaugas visszatért eltévelyedéséhez, a Halics-volhíniai krónika szerint pedig folytatta pogányságait, áldozott az isteneknek, elégette a halottakat és nyilvánosan végzett pogány szertartásokat.[38] Utóbbi állítások hitelességét megkérdőjelezi, hogy Volhínia ekkoriban háborúban állt a litvánokkal.[8][39] IV. Kelemen pápa viszont a jóemlékezetű Mindaugasról (clare memorie Mindota) ír 1268-ban, kifejezve sajnálkozását meggyilkolása miatt.

A litvánok mindenesetre nem kívánták felvenni a kereszténységet és uralkodójuk megtérése a későbbiekben nem gyakorolt nagy hatást rájuk. A nemesség és a köznép többsége pogány maradt, a király nem követelte meg tőlük a keresztelkedést. A vilniusi katedrális helyére is pogány templom került és a király megtéréséből adódó diplomáciai előnyök elvesztek. A keresztényeket és a vegyes házasságokat azonban megtűrték.

Az uralkodó belső ellenfelei újból mozgolódni kezdtek. Tautvilas és a fia Konstantin felvette a kapcsolatot Alekszandr Nyevszkijjel egy Mindaugas-ellenes szövetség létrehozásáról, ami végül is sikertelennek bizonyult. Eközben Treniota a lovagrendellenes szamogitiai felkelés egyik vezéralakjává vált, harcosaival megtámadta Cēsist, eljutott az észt partvidékre és még Mazóviában is harcolt a németek ellen. Terve az volt, hogy fellázítja valamennyi balti népet, hogy litván vezetéssel elűzzék a keresztény elnyomóikat.[8] Befolyása egyre nőtt, miközben Mindaugas keleti hódításaival volt elfoglalva, és sereget küldött Brjanszk alá. A Livóniai verses krónika szerint Mindaugas szemére vetette Treniotának, hogy nem keres szövetségeseket a lett és észt népek között. Ekkor történt, hogy Mindaugas felesége, Morta meghalt, a király pedig annak nővérét elszakította férjétől, Daumantas nalšiai fejedelemtől, hogy maga vegye őt feleségül. Daumantas és Treniota ezután 1263 őszén bosszúból meggyilkolták Mindaugast és két fiát. A hagyomány szerint a királyt Aglonában ölték meg. Pogány szokás szerint lovával együtt temették el. Mindaugas halála után Litvánia káoszba süllyedt, a következő hét év nagyfejedelmei – Treniota, veje Svarn és Mindaugas fia, Vaišelga – erőszakos halált haltak. Az ország csak 1270 után, Traidenis trónra lépésével stabilizálódott.

Emlékezete

A 19. századi nemzeti ébredés koráig Mindaugas kétes hírnévvel bírt a litván történetírásban. A pogány hagyomány őrzői szemére hányták hitehagyását, a keresztények pedig nem tartották őszintének megtérését. Gediminas nagyfejedelem éppen csak utal rá, Vytautas pedig egyáltalán nem említi. Utódakat nem hagyott hátra és nem voltak rokoni kapcsolatai a Litvániát egészen 1572-ig uraló Gediminas-dinasztiával sem. A vilniusi egyetem egy 17. századi rektora őt tette felelőssé a Lengyel–Litván Unió bajaiért ("elvetették a litvánok közt a belső viszály magvait"). Egy 20. századi történész "a litván állam szerkezetének szétdúlásával" vádolta meg. Az életét feldolgozó első monográfiát (Die Litauer unter dem König Mindowe bis zum Jahre 1263) csak 1909-ben jelentette meg Jonas Totoraitis. Az 1990-es években tette közzé Edvardas Gudavičius kutatásainak eredményét a koronázás pontos dátumáról, melyet aztán nemzeti ünneppé nyilvánítottak. 2003-ban koronázásának 750. évfordulóját a vilniusi Mindaugas-híd felavatásával, fesztiválokkal és koncertekkel ünnepelték.

Mindaugas a főszereplője Juliusz Słowacki 1829-es drámájának, a Mindowe-nek. A 20. századi irodalmi művek közül szerepel a lett Mārtiņš Zīverts Vara c. tragédiájában (1944), Justinas Marcinkevičius Mindaugas c. drámakölteményében (1968), Romualdas Granauskas Bikaáldozat (Jaučio aukojimas, 1975) és Juozas Kralikauskas Mindaugas c. műveiben (1995).

About Rex Litaniae Mindowe (Latin)

Rex Lituaniaex Mindowe

Apie Lietuvos karalius Mindaugas (Lietuvių)

Mindaugas (g. apie 1200 m. – 1263 m. rugsėjo 12 d.) – Lietuvos didysis kunigaikštis (~1236-1253 m.), taip pat pirmasis Lietuvos karalius (1253–1263 m.). Jo vainikavimo Lietuvos karaliumi diena yra Lietuvos Respublikos valstybinė šventė.

Istoriografijoje nuo XX a. pradžios vyrauja savotiška aksioma virtusi rusų istoriko Dmitrijaus Ilovaiskio XIX a. 7-ajame dešimtmetyje iškelta ir ukrainiečių istoriko Vladimiro Antonovičiaus 1878 m. išplėtota hipotezė, anot kurios Lietuvos valstybė buvusi sukurta būtent Mindaugo; pastaruoju metu vis daugiau istorikų šią daugelio istorijos šaltinių duomenims prieštaraujančią hipotezę atmeta ir teigia Lietuvos valstybę gyvavus jau apie 1200 m. ar net IX–XII a.

Mindaugo kilmė ir giminystės ryšiai

Žinių apie Mindaugo kilmę ir artimiausius giminaičius istorijos šaltiniuose labai nedaug. Sprendžiant iš Livonijos eiliuotojoje kronikoje įvardyto Mindaugo tėvo turėto didžiojo kunigo (vok. ein kunic grôß) titulo, Henriko Latvio kronikoje nurodytų kai kurių iki Mindaugo valdžiusių LDK valdovų žūties datų ir Voluinės metraščio žinios apie tai, kad 1219 m. Lietuvos ir Haličo-Voluinės taikos sutartis buvo sudaryta ir dviejų Mindaugo brolių ar pusbrolių vardu, galima spėti Mindaugą buvus arba 1213 m. prie Lielvardės žuvusio tiksliai neidentifikuoto Lietuvos didžiojo kunigaikščio, arba Lietuvos „vyriausiojo kunigaikščio“ „Živinbudo“ sūnumi, taip pat Daujoto jaunesniuoju broliu ar pusbroliu.

Kai kurie istorikai teigia, kad Mindaugas galėjo būti kunigaikščio Rimgaudo įpėdinis.

Mindaugo veikla iki 1248 metų

Istorijos šaltiniuose Mindaugas pirmą kartą paminėtas 1219 m. kaip vienas iš kelių tikrosios Lietuvos arba vad. Lietuvos žemės kunigaikščių, kurių vardu gal smulkių lietuvių kunigaikštysčių konfederacijos vadovų, o gal tik vieno Lietuvos „vyriausiojo kunigaikščio“ „Živinbudo“ pasiuntiniai tais metais sudarė Lietuvos ir Haličo-Voluinės valstybių taikos sutartį.

Kada Mindaugas įveikė kitus (hipotetinius) kandidatus į žuvusio jo brolio (?) paliktą tuščią Lietuvos valdovo sostą ir tapo Lietuvos didžiuoju kunigaikščiu ar (pasak D. Ilovaiskio–E. Gudavičiaus teorijos) „pirmuoju suvienytos Lietuvos valdovu“, tiksliai nežinoma, tačiau tai, kad 1236 m. Haličo-Volynės didysis kunigaikštis Danila Romanovičius su Mindaugu derėjosi kaip su visos Lietuvos valdovu leidžia manyti, jog pastarasis didžiuoju kunigaikščiu tapo 1236 m. ar šiek tiek anksčiau.

1244 m. prieš Livonijos ordino valdžią sukilusiems pietiniams kuršiams pasiprašius Mindaugo globos, 1244–1245 m. žiemą pastarojo vadovaujama LDK kariuomenė, tada nesėkmingai bandžiusi užimti Livonijos riterių neseniai užvaldytą buvusią kuršių Embūtės (dabar − Latvijoje, Liepojos rajono rytuose) pilį, visame tuometiniame Pietų Kurše (t. y. būsimoje „žemaičių dounininkų“ teritorijoje, – nepainioti su dabartinės, latviškosios Kurzemės pietine dalimi) ir galbūt nedidelėje tuometinio Šiaurės Kuršo dalyje (dab. Liepojos rajono pietinėje dalyje) laikinai įtvirtino Lietuvos didžiojo kunigaikščio administraciją.

1248 m. sausio 15 d. kartu su Tautvilu ir Gedvydu Protvos mūšyje nugalėjo Rusios kariuomenę, mūšio metu žuvo Rusios kunigaikštis Michailas Jaroslavičius Narsusis

1249–1254 m. vidaus karas. Mindaugo krikštas ir jo išdavos

1248 m. pab. ar pačioje 1249 m. pr. Mindaugui iš savo sūnėnų (našlaičių Daujoto sūnų) Tautvilo ir Gedvydo bei šių dviejų kunigaikščių motinos brolio, visą ar dalį tuometinės Žemaitijos valdžiusio Vykinto atėmus jų tėvonijas, 1249 m. pavasarį ar vasarą Lietuvoje kilo vidaus karas (sprendžiant iš Volynės metraščio, tas karas kilo dėl „Lietuvos žemės“; pasak daugumos istorikų, Tautvilas su Gedvydu Lietuvos žemę ar jos dalį valdė iki 1248 m.). Mindaugo brolėnus stipria volynėnų ir polovcų kariuomene nedelsdama parėmė Haličo-Volynės valstybė; Tautvilas apie 1250 m. pr. dar atvyko į Rygą, ten apsikrikštijo, užsitikrino Livonijos katalikų bažnyčios hierarchų bei (neilgam laikui) Livonijos ordino paramą kovoje su Mindaugu ir tikriausiai apsiskelbė Lietuvos didžiuoju kunigaikščiu. Vis dėlto iki 1254 m. trukęs Mindaugo karas su jo (centralizatoriška?) politika nepatenkintais vidaus oponentais (dauguma aukštaičių, rytinių (Vidurio Lietuvos) žemaičių, nalšėnų ir jotvingių 1249–1254 m. vidaus karo metu liko ištikimi Mindaugui) ir jų užsienio rėmėjais baigėsi visiška Mindaugo pergale. 1251 m. Mindaugo delegacijai, atvykusiai pas popiežių Inocentą IV tartis dėl Lietuvos valdovo krikšto, vadovavo Parbus. 1251 m. vasarį ar kovą apsikrikštijęs (šio krikšto iniciatorius buvo Livonijos krašto magistras Andrius Štirijietis) ir visokeriopą Vokiečių ordino Livonijos šakos palaikymą užsitikrinęs Mindaugas greitai išardė ir įveikė antilietuvišką tikrosios Lietuvos („Lietuvos žemės“) kunigaikščių Tautvilo ir Gedvydo, Haličo-Volynės, pietinių jotvingių ir vakarinių žemaičių koaliciją (daugumą Tautvilą palaikiusių lietuvių ir jotvingių Mindaugas nugalėjo ar perviliojo į savo pusę dar iki 1252 m. pab.).

Mindaugo krikštas (nežinomo XVII a. Lietuvos dailininko paveikslo, vaizduojančio vyskupą Vitą, fragmentas) Netrukus po Mindaugo ir kelių šimtų (?) jo artimųjų bei vasalų katalikiško krikšto (Volynės metraščio liudijimu, Mindaugo krikštas buvęs grynai formalus), t. y. 1251 m. liepos 17 d., Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė popiežiaus Inocento IV Milane surašyta bule buvo paskelbta katalikiška Lietuvos karalyste, suteikiant jai „šv. Petro nuosavybės“ teises, – taip Lietuvą kaip suverenų europinės politikos subjektą pripažino didžiausias tuometinės Vakarų Europos autoritetas, taigi ir pati Europa.

Vainikuoti Mindaugą ir jo žmoną Mortą popiežius įpareigojo Kulmo vyskupą Heinrichą Haidenreichą. 1253 m. liepos 6-ąją arba birželio 29-ąją (sekmadienį, kuris tais metais sutapo su šv. apaštalų Petro ir Povilo švente) Mindaugas ir Morta gal specialiai vainikavimo iškilmėms sumūrytoje pirmojoje Vilniaus katedroje (pasak dalies lietuvių archeologų bei architektūros istorikų), o gal dab. Palatavio piliakalnyje esą stovėjusioje Latavos pilyje (pasak T. Baranausko) buvo vainikuoti (Rygos meistrų nukaldintomis karūnomis) Lietuvos karaliumi ir karaliene. Netrukus po to (1253 m. liepą) mainais už taiką ir Lietuvos valstybės tarptautinį pripažinimą Mindaugas kryžiuočiams atidavė visą Nadruvą, kai kurias tuometinės Žemaitijos teritorijas ir pusę Dainavos, 1255 m. spalį – visą Lietuvos valdytą Sėlos dalį, o 1259 m. rugpjūčio 7 d. – visą tuometinę Žemaitiją (beveik iki Šventosios rytuose), visą Skalvą ir beveik visą Dainavą.

Su Haličo-Volynės didžiuoju kunigaikščiu Danila Romanovičiumi Mindaugas susitaikė apie 1254 m. pab. (1255 m. taika dar buvo sustiprinta Mindaugui ar Vaišelgai už Danilos sūnaus Švarno ištekinus Mindaugo dukterį). 1258–1259 m. žiemą šią taiką nutraukė Aukso ordos karvedžio Burundajaus vadovaujamos totorių ir jų priverstinių sąjungininkų volynėnų kariuomenės žygis, kurio metu buvo nusiaubta ne tik tikroji Lietuva, bet ir Nalšia bei Dainava (iš popiežiaus Aleksandro IV 1260 m. bulės matyti, kad nuo šio totorių ir volynėnų puolimo nukentėjo didesnė LDK dalis). Dalis istorikų svarbiausiu Burundajaus žygio akstinu laiko „antitotorišką“ karaliaus Mindaugo politiką, – žinoma, kad 1255 m. jis netgi planavo ir jau buvo pradėjęs (netikėtai nutrūkusį) Lietuvos kariuomenės žygį į totorių valdomą Kijevą.

Mindaugo atsimetimas nuo krikščionybės (apostazė). Paskutinieji Mindaugo valdymo metai

Padrąsintas po Durbės mūšio kilusio antivokiško prūsų ir kitų baltų sukilimo bei pakurstytas LDK submonarcho Treniotos, 1261 m. vasaros pab. ar rudens pradžioje Mindaugas atsimetė nuo krikščionybės; išvijęs iš LDK beveik visus joje buvusius vokiečius ir susigrąžinęs 1259 m. jo paties Vokiečių ordinui užrašytą Žemaitiją, jis vėl atnaujino LDK karą su kryžiuočiais.

1268 m. popiežius Klemensas IV vienoje savo bulių Mindaugą pavadino „šviesios atminties valdovu“, – toks Mindaugo įvardijimas ne vieną istoriką privertė suabejoti Mindaugo 1261 m. apostazės realumu; vis dėlto tą apostazę nepriklausomai vienas nuo kito patvirtina net keturi iš skirtingų kraštų (Volynės, Livonijos, Lenkijos ir Lietuvos) kilę XIII–XIV a. šaltiniai, o Klemensas IV 1268 m. galėjo būti tiesiog nieko negirdėjęs apie Mindaugo atsimetimą nuo krikščionybės, nes popiežiumi jis tapo jau po Mindaugo mirties.

1263 m. rudenį Mindaugą (kartu galbūt ir jo sūnus Ruklį bei Rupeikį) nužudė Treniotos (?) vadovaujami suokalbininkai. Viena iš kelių spėjamų Mindaugo žūties vietų yra Agluona (dabar – Latvijoje, į šiaurės rytus nuo Daugpilio). Čia planuojama už paaukotas lėšas pastatyti paminklą 2013 m. per 750-ąsias Mindaugo žūties metines. Iškart po Mindaugo žūties Lietuvos didžiuoju kunigaikščiu pusmečiui tapo Treniota, o 1264 m. pavasario pab. (?) – Mindaugo sūnus Vaišelga.

http://fmg.ac/Projects/MedLands/LITHUANIA.htm

About król Litwy Mendog (Polski)

Mendog, Mindowe (lit. Mindaugas, biał. Mindoŭh/Міндоўг, ur. ok. 1200, zm. 12 sierpnia 1263) – litewski władca, w latach 1236–1253, wielki książę, od 1253 roku do śmierci przypuszczalnie król Litwy.

Życiorys

Mendog doprowadził do zjednoczenia księstw plemiennych. Miał rezydencję w zamku Woruta. Podbił Ruś Czarną, po czym uczynił zarządcą tych ziem swego syna Wojsiełka, naznaczając mu siedzibę w Nowogródku, leżącym na jej terytorium.

Do około 1240 roku Mendog uzyskał panowanie nad całą Auksztotą, po czym rozpoczął rozprawę z opozycją wśród swoich krewnych. Bratanków Edywida i Towciwiłła oraz księcia żmudzkiego Wykinta około 1245 lub 1248 roku wysłał na wyprawę wojenną pod Smoleńsk, jednocześnie odbierając im dotychczasowe ziemie. Bratankowie Mendoga opanowali wtedy Połock i Bramę Smoleńską (prawdopodobnie zdobyli Witebsk i Smoleńsk), skąd jednak ich wyparto. Kilka lat później doszło do wypowiedzenia przez nich posłuszeństwa Mendogowi, który wysłał przeciw nim wyprawę karną. Ci na przełomie roku 1248 i 1249 zbiegli do księcia Daniela Halickiego, męża ich ciotki. Daniel wykorzystał spory wewnętrzne na Litwie, podejmując próbę odebrania Rusi Czarnej – stworzył w tym celu koalicję z Krzyżakami inflanckimi oraz Jaćwingami i częścią władców Żmudzi.

Wobec tego silnego sojuszu swoich wrogów, Mendog podjął próbę przeciągnięcia części z nich na swoją stronę, m.in. Krzyżakom złożył obietnicę chrztu, a innych przekupił. Krzyżacy otrzymali w zamian za udzieloną pomoc nadania ziemi, jednak były to terytoria, których Mendog nie kontrolował lub podbite w ostatniej wojnie ziemie przeciwników; zakon nie miał wówczas sił na opanowanie tych terenów i realne sprawowanie na nich władzy.

Koronacja

W 1251 roku Mendog przyjął z rąk biskupa chełmińskiego Heidenryka chrzest, co było warunkiem wydania przez papieża Innocentego IV w dniu 17 lipca 1251 roku zgody na koronację.

Nie jest pewne, czy Mendog został faktycznie koronowany, ponieważ nie zachowały się na to żadne dokumenty, jednak wielu historyków litewskich przyjmuje to za fakt i jest zdania, że jeśli do niej doszło, to nastąpiło to prawdopodobnie 6 lipca 1253 (pogląd Edvardasa Gudavičiusa) lub 29 czerwca (pogląd historyka Tomasa Baranauskasa). Nie jest też znane miejsce koronacji. Przyjmuje się, że prawdopodobnie było to Wilno, Nowogródek (historycy białoruscy) lub Onikszty (Anykščiai) na kopcu Palatavio.

W 1254 roku Daniel Halicki i Towciwiłł zmuszeni byli zawrzeć pokój, wzmocniony małżeństwem córki Mendoga ze Szwarnem, synem Daniela. Ruś Czarna z Nowogródkiem jako lenno Litwy została wówczas oddana Romanowi Daniłowiczowi, Towciwiłł powrócił do księstwa połockiego, Żmudź objął syn Wykinta, Treniota.

Być może Mendog w 1261 roku powrócił do wiary przodków, bo wspierał walczących z Krzyżakami Żmudzinów, których wojska rozbiły 13 lipca 1260 roku połączone wojska zakonne nad jeziorem Durbe.

Władca Litwy zginął w 1263 roku, w wyniku spisku książąt pod przywództwem Dowmuta z Nalszczan i Trenioty, którzy nienawidzili Mendoga za jego twarde rządy.

О короле Литвы Миндовге (русский)

Миндовг (ок. 1195 - 5 августа 1263) — основатель первой династии литовских князей, король Литвы с 1253 года, 1263 г - Создатель Литовского государства, убит в результате заговора феодальной знати.

Имя и происхождение

В исторических источниках имя князя встречается в формах — др.-рус. Мендог, Мендольф, лат. Mindowe, нем. Myndowen.

По мнению литовского историка Томаса Баранаускаса (англ.)русск., имя Миндовг является литовским и происходит от древне-литовских слов mintis (мысль) и daug (много) и буквально означает многомыслящий или по славянской традиции "Вышемысл".

Из достоверных источников происхождение Миндовга неизвестно. Ливонская рифмованная хроника указывает только, что отец Миндовга был могущественным королём (свн. könig gros), но не называет его по имени. По мнению Вячеслава Носевича, наиболее вероятно, что его отцом был Довгерд, неоднократно упомянутый в хронике Генриха.

В недостоверных источниках происхождение Миндовга описывается по-разному. По белорусско-литовским летописям XVI века Миндовг происходит из древнего римского рода Палемоновичей, а отцом Миндовга назван Рингольд. Согласно легендарной родословной, содержащейся в Воскресенской летописи, Миндовг происходит из династии полоцких князей, а его отцом был Мовкольд. «Великая хроника о Польше, Руси и их соседях» называет Миндовга королём пруссов.

Ранние годы

В письменных источниках впервые упомянут четвертым среди других литовских князей в связи с заключённым в 1219 году Литовско-Волынским мирным договором. Ипатьевская летопись упоминает «Литву Минъдога» при описании событий весны 1238 года.

В 1244 году предпринял неудачно закончившийся поход против Ливонского ордена в землю куршей.

В Густынской летописи упоминается о православном крещении Миндовга с литовскими боярами около 1246 года, что, по мнению белорусского историка Вячеслава Носевича, выглядит как вставка XVII века, появление которой, возможно, являлось попыткой объяснить правление неправославного в русском Новгородке. При этом существует гипотеза А. Шаланды о браке Миндовга и дочери Изяслава Новгородского.

В 1248 году под властью Миндовга находятся Новгородок, Волковыск, Слоним, Здитов, его ставленник княжил в Полоцке, а с 1252 года Гродно.

Правление Миндовга происходило в постоянной борьбе с врагами внутренними и внешними. Уже в 1249 году против его власти выступили племянники Товтивил (Tautvilas) и Эдивид (Gedvydas, Edivydas), которые привлекли себе в союзники жемайтского князя Викинта, ятвягов, галицко-волынских князей и Тевтонский орден. Коалицию своих противников Миндовг расстроил, заявив о намерении принять католическое крещение в начале 1251 года. В июле его посланник был принят папой Иннокентием IV, объявившим Литву леном святого престола и велевшим короновать Миндовга. После этого орден перешёл на его сторону. Ятвягов и жемайтов князь смог подкупить.

В 1252 году полоцкий князь Товтивил при поддержке галицкого князя Даниила, и своего дяди — жемайтского князя Викинта, совершил неудачный поход против Миндовга. Обороняясь, Миндовг заперся в Воруте и успешно выдержал осаду. Нападавшие смогли только разграбить Гродно.

В том же году Миндовг совершил ответный поход в Жемайтию и провел безуспешную осаду города Тверимет — столицы Викинта.

Крещение и коронация

В 1251 году Миндовг и его жена Марта (в изданиях на русском языке также используется форма Марфа) были крещены в христианство латинского (римского) обряда. В 1253-ем Миндовг и его жена были коронованы как «король Литвы» и королева. Место и обстоятельства коронации остаются предметом споров. Матей Стрыйковский в труде “Kronika polska, litewska, żmódzka i wszystkiej Rusi” писал, что коронация состоялась в городе Новгородке. При этом в своих работах 1574—1575 годов Стрыйковский писал, что коронация произошла в Кернаве, впервые упоминающимся в источниках только в 1279 году; в 1582 году он изменил своё мнение, заявив, что Миндовг был коронован в Новгородке. Такого же мнения придерживался и Войцех Виюк-Коялович. Хотя автор и опирался на хронику Стрыйковского, его описание коронации Миндовга содержит неизвестные по другим источникам подробности, а именно уточнение, что она произошла на поле около Новгородка, так как в самом городе не было достаточно просторного храма. На Новгородок как на место коронации Миндовга указывает также Густынская летопись, создание которой относят к началу XVII века. Отмечается как тенденциозность этого источника, авторы которого симпатизируют православным и могли указать на Новгородок как на русский город, так и то, что при описании коронации летопись могла опираться на недошедшие до нашего времени источники.

По мнению некоторых современных литовских историков, коронация могла иметь место в Вильне, но город как столица Литвы известен лишь с первой четверти XIV века. Томас Баранаускас считает, что коронация состоялась 29 июня 1253 года, в воскресенье, совпавшее с днём святых апостолов Петра и Павла, и, вероятно, в недавно построенном кафедральном соборе в Вильне. Эдвардас Гудавичюс полагает, что кафедрального собора в Литве в тот период ещё не было и где именно произошла коронация, неизвестно. Что касается даты, то Гудавичюс обосновывает 6 июля 1253 года.

Баранаускас, опираясь на дарственную грамоту Миндовга, выданную в июле 1253 года, считает, что коронация имела место в Латаве. Этой же версии придерживался исследователь Эдуард Вольтер, представивший её ещё в 1910 году в своей статье «Город Мендовга, или где искать Летовию XIII века?». В 1997 году в Латаве археологами было обнаружено городище, которое могло быть резиденцией Миндовга.

Некоторые современные белорусские историки предполагают, что коронация могла иметь место в Литовке — резиденции первых литовских епископов вблизи Новгородка.

Крещение латинским обрядом и коронация Миндовга на десятилетие ввело Литву в политическую систему католической Европы.

Политические альянсы Миндовга

Северная Литва — Жемайтия не покорилась Миндовгу, которому пришлось уступить ее значительную часть Тевтонскому ордену, которому как раз выгодно было соединить свои земли в Ливонии и Пруссии. В месте, где сходились земли куршей, пруссов и жемайтов, орден в 1252 году основал замок Мемельсбург.

В 1254 году Миндовг пришёл к компромиссу с Даниилом Романовичем Галицким, передав Чёрную Русь (Новгородок, Гродно, Слоним) его сыну Роману с условием, что тот будет вассалом Литвы. Он также выдал свою дочь за другого сына Даниила Романовича, Шварна, а также помирился с Товтивилом, ставшим его верным соратником.

В 1260 году жемайты без поддержки Миндовга, но под предводительством его племянника — Треняты, в битве при Дурбе одержали победу над объединённым войском Ливонского и Тевтонского орденов и их союзников, с этого времени Жемайтией правит Тренята (однако, считаясь королевским наместником, он оставался язычником). После этого антинемецкие выступления охватили весь запад Прибалтики: восстали курши и земгалы, пруссы, эзельцы.

3 февраля 1261 года в битве при Леневардене жемайты снова разгромили рыцарей, но и сами сильно потеряли в живой силе. Нуждаясь в союзниках, они обратились к Миндовгу, пообещав признать его власть в обмен на отказ от обязательств перед Орденом. Решающую роль в этом сыграл Тренята.

Историк Э.Гудавичюс считает, что в этот момент вокруг князя группировались три силы: поборник национальной идеи Тренята, супруга Марта — опора немцев и сын Войшелк — православный и сторонник сближения с русскими. Последний был не в ладах с отцом и в 1254-55 годах постригся в монахи, поэтому правой рукой князя стал Тренята, талантливый военачальник. Он убедил Миндовга, который сам не отличался военными талантами, начать кампанию против немцев в конце августа-начале сентября 1261 года. Одновременно было решено прекратить войну с владимиро-суздальскими князьями и привлечь их к совместным действиям против Ливонии, для чего в 1261 году было отправлено посольство во Владимир к великому князю Александру Ярославичу Невскому, а затем заключён союз с Великим Новгородом (где княжил тогда Дмитрий Александрович, сын Александра Ярославича).

Зимой 1261—1262 года Тренята направляется на цитадель Ливонского ордена, Венден. Русские не поспели присоединиться к литовской армии, не поддержали их также ливы и летты. Сознавая недостаточность своих сил, Тренята и Миндовг отступили.

В 1262 году Миндовг снова конфликтовал с князем Даниилом и его братом Василько Волынским. В конце июня-начале июля литовская рать во главе с Тренятой прошлась по Польше, разорив Плоцкое княжество, Кульм, убив мазовецкого князя Земовита. Затем Миндовг послал войско на Волынь, отомстить Василько Романовичу за участие в походе Бурундая на Литву. В это же время Роман Данилович был захвачен в заложники и убит Войшелком. В 1262 году Василько Романович отразил набег Литвы, настигнув и перебив литовцев возле города Небля.

Во исполнение союзнических обязательств Александр Невский направляет свою армию под предводительством десятилетнего сына Дмитрия в Ливонию, под Дерпт, осенью 1262 года, чтобы совместно с Миндовгом максимально ослабить немцев (рижское архиепископство и Ливонское ландмейстерство Тевтонского ордена). Дерпт играл важную роль в торговле и не имел укреплений, а его захват затем помог заключить выгодный торговый договор с Любеком и Готландом. Ни литовцы, ни русские не преследовали цели захвата территорий: они старались подорвать боевые силы противника.

В 1263 году обострились противоречия при дворе Миндовга. Король обвинял Треняту в неудаче похода на Венден, не поддержанного русскими, к союзу с которыми его склонил всё тот же Тренята. Ему казалось более важным закрепить достижения побед 1260—1262 годов, тогда как Тренята был настроен воинственно. Его поддерживала часть литовской знати, недовольная Миндовгом.

Поскольку в 1262 году скончалась королева Марта, после чего Миндовг не нашел ничего лучше, чем взять в жены ее родную сестру, «во всем на нее похожую», однако бывшую замужем за нальшанским князем Довмонтом. Тот был оскорблен и замыслил месть, в организации которой нашел союзника в лице Треняты.

Летом 1263 года Миндовг послал войско в поход на брянского князя Романа. Довмонт вначале отправился с войском, но вскоре повернул назад и напал на Миндовга, смерть которого по анналам Краковского капитула В. Т. Пашуто датирует 5 августа 1263 года. В результате заговора были убиты и два малолетних сына короля, Рукель и Репих.

Временно великим князем стал Тренята. Вместе с его воцарением в Литве снова возобладало язычество. Гудавичюс пишет: «Миндовг столько успел, что даже его убийство не дало ни малейшего повода к распаду государства». Однако международное признание Литва утратила.

Тренята был в 1264 году убит верными Войшелку, сыну Миндовга людьми. После этого великим князем стал Войшелк. Часть Литвы поддержала его как наследника Миндовга, часть отказалась, сочувствуя убитому Треняте. Его сторонники отправились на Русь, в том числе и Довмонт. Новгородская летопись сообщает, что в конце 1264 года во Псков прибыло 300 литовских семей, согласившихся принять православие, если им предоставят убежище.

В 1267 году Войшелк отказался от власти и удалился в православный (греческого обряда) монастырь в Угровеске.

Единственное известное прижизненное изображение Миндовга сохранилось на печати, привешенной к договору между Миндовгом и Тевтонским орденом от октября 1255 года о передаче последнему Селонии. При этом печать сохранилась фрагментарно — легенда практически полностью отсутствует, различимы лишь крест, означающий начало надписи и элемент одной буквы, с равной вероятностью читаемая как латинские M, D или SI. По некоторым данным, договор, а значит и печать, являются подделкой Тевтонского ордена.

Детальное описание печати было выполнено папским легатом в мае 1393 года. Согласно описанию, легенда печати гласила «MYNDOUWE DEI GRA REX LITOWIE» («Миндов Божией милостью король Литовии»), а сама она была привешена к документу белым и жёлтым шнурком, в то время как на сохранившемся оригинале шнурок белого и синего цветов. Пустое поле печати заполнено узором в виде готической ромбовидной решётки. Литовский геральдист и сфрагист Эдмундас Римша указывает на то, что этот декоративный элемент появился на европейских печатях только в XIV веке. Таким образом, по мнению исследователя, печать является подделкой, созданной по меньшей мере спустя полвека после заключения акта.

Память

6 июля 1991 года в Литве впервые праздновался День государства, связываемый с фактом коронации Миндовга.

6 июля 2003 года в Вильнюсе прошли торжества по случаю 750-летия основания Литовского государства. В официальных мероприятиях приняли участие президент Польши Александр Квасьневский, президент Эстонии Арнольд Рюйтель, великий герцог Люксембургский Генрих и великая герцогиня Мария Тереза Местре, король Швеции Карл XVI Густав с женой Сильвией.

Во время торжеств были открыты памятник королю Миндовгу скульптора Регимантаса Мидвикиса (архитекторы Альгимантас Насвитис, Ричардас Криштапавичюс, Инеса Алистратовайте) у главного здания Национального музея Литвы и новый мост через Нерис — Мост короля Миндаугаса.

http://www.rulex.ru/01130752.htm http://militera.lib.ru/common/solovyev1/03_03.html http://vokurat.ru/1250-1300.html



Великий Князь Литовский (1236-1263 годы), от Рюрика XI колено

Про король Литви Міндовг (Українська)

Rex Lituaniaex Mindowe

view all 14

King of Lithuania Mindaugas's Timeline

1195
1195
Vilnius, Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė
1223
1223
Вильна, Княжество Литовское
1238
1238
Вильна, Княжество Литовское
1240
1240
1242
1242
1244
1244
1250
1250
1263
September 12, 1263
Age 68
Naugardukas